Görög mese a barátságrol

Görög mese a barátságról...



Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudásamiatt. Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:
-Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?
-Várj egy pillanatot! - válaszolt Szókratész.
- Mielőtt bármit mondanál, szeretném, ha megfelelnél három kérdésre.Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?
-Nem. - Válaszolta az ember. - Éppenséggel csak hallottam róla, és ...
-Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem.
Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?
-Nem, épp ellenkezőleg...
-Szóval - folytatta Szókratész - valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz.
- Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság.Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?
-Nem igazán.
-Nos - vonta le a következtetést Szókratész - ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?
Ezért volt Szókratész egy nagyszerű filozófus és ezért tartották igen nagy becsben.

A szék

A szék

"A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imádkozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idős embernek az ő látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.
„Nem, kicsoda ön?"
„Én vagyok az új segédlelkész a parókián - válaszolt a pap. „Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."

„Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. „Becsukná az ajtót?"
A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.
„Ezt sosem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. „De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi misén hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...
Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - „míg egy nap, úgy négy évvel ezelőtt a legjobb barátom azt mondta nekem: "János, az imádkozás nem más, mint egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Jézust azon a széken. Ez nem kísérteties, mert ő megígérte: "Én veletek leszek mindig". Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed."

Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."
A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idős férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.

Két nappal később este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.
„És békésen távozott?" - kérdezte.
„Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a holtból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám. Igazából több mint furcsa - olyan hátborzongató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."" //Jamekka//

Az élet vonata

Az Élet vonata

Olvastam egy könyvet, ahol az életet egy vonatutazáshoz hasonlították. Nagyon érdekes olvasmány. Az élet olyan, mint egy vonatutazás. Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.

Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek, a szüleinkkel. Sajnos a valóság más. Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maradunk nélkülözvén a szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.

Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek számunkra. Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket.

Néhányan azok közül, akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást. Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során. Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon. Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után. Mások fel- és leszállnak, alig vesszük észre őket.

Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon. Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt.

Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással. És visszafordítani soha sem lehet.

Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg, s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet.

Úgy érzem vígasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból. Azt hiszem, igen. Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam, fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk, látni fogom őket jönni, olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik.

Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni. Ezért tegyünk úgy, hogy jó utunk legyen, és a végén mondhassuk, hogy megérte a fáradozást.

Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni magunk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.

Jó az Úr Mamika

Borús, esős nap volt. Bár nem fagyott, az utcák mégis csúszósak voltak egy kicsit.

Henk letekerte az ablakot, és intett egy öregembernek, aki fázósan állt az ajtónyílásban.

- Maga kérte a taxit?

- Igen, én telefonáltam, de nem magamnak rendeltem, hanem a fenti lakónak. Meier mamának.

- Hívja hát le, a kocsi előállt.

Az idős ember habozott.

- Nem tudna segíteni egy kicsit? A néni már nyolcvanhat éves, és segítség nélkül nemigen tud lejönni a lépcsőn. Segítenék én neki, de tönkretesz a reuma. Teljesen meggörnyeszt. Nem nagy segítség lenne neki.

- Jó kis munkát szerzett nekem! – vigyorgott Henk – És hol hagyjam az autót? Az egész utcában nincs egy szabad parkolóhely.

- Nyugodtan itt hagyhatja, mások is így szokták.

- Persze, aztán ki fizeti majd a büntetést? Talán Meier mama?

- Itt nem jár a rendőrség!

- Na, majd meglátjuk – mondta Henk, és kiszállt a taxiból – Hányadikon lakik a hölgy?

- A másodikon… Én majd figyelek az autóra, de biztos, hogy nem jön rendőr. Segítenék én, ha nem lenne ez a reuma…

- Jól van, melegedjen csak a cserépkályhájánál, megtalálom én azt az asszonyt. Meghallja, ha csöngetek?

- Nyitva van az ajtaja. Mint már mondtam, nehezen tud járni. Reggel és este én szoktam benézni hozzá. Bevásárolni is én szoktam neki, de én sem vagyok már olyan friss. Hetvennégy év – és ez a reuma… Szóval, egyszerűen menjen be hozzá.

- Remélhetőleg nem nagyothalló, nehogy hiába kopogjak…

- Nem, ragyogóan hall.

- Na, akkor menjen gyorsan melegedni.

Henk felbaktatott a lépcsőn. Sok mindent látott már életében, de ilyen bérházban réges-rég nem járt. Sötét volt a lépcsőházban. Hirtelen nekiütközött a térdével egy szemetesvödörnek. Fájdalmában felkiáltott, hogy hol a csudába lehet a villanykapcsoló. De egy lélek sem moccant.

Felért a másodikra, kinyitotta az ajtót, és máris egy kis szobában állt. Szokása szerint már a nyelvén volt egy jókedvű, tréfás megjegyzés. De amint megpillantotta a kis helységet, torkán akadt a szó. Kezével a kilincsen és fél lábbal a szobában úgy állt ott, mint egy viaszfigura, az arcára volt írva a csodálkozás. Úgy érezte magát, mintha egy régi korba pottyant volna. A szoba egész berendezése az ötvenes évek stílusára emlékeztette. Azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen matrózruhában és térdzokniban meglátta volna saját magát, annyira emlékeztette a kép a gyermekkorára. Az otthonosan duruzsoló cserépkályha, a kandallópárkány, amely az ingaóra mindkét oldalán porcelánfigurákkal volt tele… Az asztalon egy tálca, rajta régimódi csészék, mellette egy kis olajégő, azon pedig egy zománcos kávéskanna.

Ráadásul, hogy a jelenet még hitelesebb legyen, az idős hölgy egy karosszékben ült.

- Mamika – szólította meg Henk önkéntelenül. Mint egy régi képeskönyvben, úgy ült ott az idős hölgy szorosan hátrafésült hajával és horgolt, fekete sáljával.

- Jó napot – felelte, és a ráncos arcból egy barátságos szempár pillantott a fiatalemberre. Erre az arcra sok mindent rajzolt egy hosszú élet bánata, baja.

- Olyan itt, mint egy múzeumban… Mintha megállt volna az idő – mondta Henk.

- Nem állt meg az idő, csak az idős emberek megpróbálják egy kicsit visszatartani. Gyakran nincs is az embernek mása, mint az emlékei… Leülsz egy kicsit?

- Leülni?! Nem látogatóba jöttem. Taxit rendelt, nem?

- Ja igen, természetesen sietsz.

- Hová akar menni?

- A postára.

- Bélyeget venni? – viccelt Henk.

- Nem, telefonálni.

- Te jó ég, ezért nem kell a postára mennie! Emma néni üzletében a sarkon vagy valamelyik szomszédnál biztosan van telefon. Nem az én dolgom ugyan, de így sokkal egyszerűbb lenne.

- Maastrichtba szeretnék telefonálni a lányomnak. Ha a boltból vagy a szomszédból hívom, akkor mások is hallják, akikre nem tartozik. A postán viszont van egy kis fülke, amiben egyedül lehet az ember. Minden évben fel szoktam onnan hívni a lányomat, így karácsony előtt. Legalább ilyenkor halljam, hogy jól vannak-e, rendben van-e minden.

- Azt gondoltam, hogy valamelyik gyerekéhez kell elvinnem, mert ott tölti a karácsonyt. Az idén nem karácsonyozhat a gyerekeinél?

- Nem él már egy gyermekem sem, csak a legkisebb lányom… Ő lakik Maastrichtban.

- És soha nem megy el hozzá Maastrichtba? Vagy mindig ő utazik ide? Biztosan azt gondolja, hogy minek beszél bele az én dolgaimba ez az ember; de csak a telefonálás miatt a postára taxizni, van ennek értelme?

Könnyek szöktek az öreg hölgy szemébe, és remegett a szája, amikor megszólalt:

- Soha nem láthatom… túl messze van… túl elfoglaltak… Írok olykor egy-egy lapot, de amikor felhívom és hallom a hangját… az teljesen más. Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.

- Azt akarja mondani, hogy sohasem látogatja a lánya?

- Nem tehet róla – védte a lányát – Olyan elfoglaltak, és annyira másképp élnek, mint én… A vejem… hát igen, de szépen gondoskodik a lányomról, és együtt kell élniük, nem igaz? Csak az unokáimat, őket jó lenne egyszer látni.

Öreg szemei a távolba révedtek, és Henk észrevette, hogy valami olyasmit kavart fel benne a kérdéseivel, ami nagyon fájdalmas a néni számára.

- Hét gyermekem volt. Kettőt egy hét alatt veszítettem el, diftériában. Hogy ez mit jelent, el sem lehet mondani. Az egyik fiam pedig halászat közben belefulladt a tóba. Az a legrosszabb, ha ilyen fiatalon halnak meg, ezt a legnehezebb elhordozni. Így marad végül egyedül az ember… Már húsz éve, hogy meghalt a férje. Hirtelen nem marad az embernek senkije, akivel beszélhetne. Csak az emlékek maradtak.

Legtovább a legidősebb fiam volt velem. Ő nem nősült meg. Csendes fiú volt mindig is, vele értettük meg egymást a legjobban. Most már annak is több mint egy éve, hogy baleset érte. Pont hatvannégy éves volt. Kenyérért ment le… Soha többé nem láttam… nem láthattam többé. Elgázolták… egy busz. Most már csak a legkisebb lányom él. De nem akarok panaszkodni – nevetett fel minden átmenet nélkül. – Biztosan azt gondolod, hogy micsoda siránkozó vénasszony. Csak ha valaki jön és kérdezget, akkor újra előjön minden.

- Néhány embernek csak nyomorúság jut az életből – mondta Henk komoran. Lehangolta az öreg néni története. – Maga aztán sok mindent végig csinált.

- Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki – válaszolta egyszerűen – De szerencsére még mindig tudok énekelni. Persze, csak úgy magamnak. Már senki sem hallgatná szívesen, hisz nincs már hangom. Az tartott meg, hogy tudtam: Ő velem van, szorosan fog, nem ereszt el. És Ő nem hibázik.

Látva Henken, hogy neki más a véleménye, még hozzáfűzte:

- Nem, nem csak nyomorúság jutott nekem az életben. A legidősebb fiammal évekig nagyon szépen éltünk. Tényleg boldogok voltunk. Hidd el nekem, a bánat sokszor jobban összekovácsolja az embereket, mint a boldogság. Így karácsony táján még jobban hiányzik. Az volt a szokása – nem tudok visszaemlékezni, mikor is kezdte – szóval szenteste mindig hozott nekem valamit. Mindig ugyanazt: egy kis üveg 4711-es kölnit és egy csomag karácsonyi aprósüteményt. Még látom magam előtt, ahogy jött, megpuszilt és ezt mondta: „Jó az Úr, anyám.” Többet nem mondott, de nem is volt rá szükség… Értettük egymást, és tudtuk, hogy ez az igazság.

Henk tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy „ha a Jóisten tényleg olyan jó lenne, akkor jobban vigyázott volna magára”. De az öreg szemek olyan barátságosan néztek rá, hogy inkább nem válaszolt semmit.

- Én itt ülök, és csak beszélek és beszélek, közben te meg nem keresel semmit. Ki fogom neked fizetni. Kicsi ugyan a nyugdíjam, de jóformán nincs is szükségem semmire.

- Ne aggódjon, mamika. Húzza fel nyugodtan a kabátját. Nézzen a kályhára, nehogy valami gond legyen vele, aztán már mehetünk is.

Amikor a félhomályban lépésről-lépésre tapogatóztak lefelé, Henk a nagy dudálásból már gondolta, hogy valaki nem fér el az autója mellett. Kint belekarolt az öreg néni, és együtt baktattak a taxi felé.

- Sokáig tart még? – mordult rájuk egy mérges teherautósofőr. – Már egy örökkévalóság óta állok itt!

- Tartsd a szád! – rivallt rá Henk – Megnézném, milyen gyorsan jársz majd, ha te leszel 86 éves. Vigyázzon, mamika, ne hagyja magát sürgetni… Megvár minket ez a teherautó.

Az öreg hölgy élvezte a rövid utazást, megcsodálta a feldíszített boltokat, az ünnepi kivilágítást és a nagy jövés-menést. Egyszer csak, valószínűleg a sok benyomás hatására, elkezdett halkan énekelni:

„A szép, boldogító, szívet felvidító, szent karácsony elérkezett!

Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani,

Keresztyének, örvendjen a szívetek!”

„Egy kicsit régimódi” – gondolta magában Henk.

Mintha kitalálta volna a gondolatait, megszólalt az asszony:

- Biztosan azt gondolod, hogy milyen furcsa egy öregasszony, de tényleg örülök, még ha szomorú dolgokat meséltem is neked. Csak nincs ellenedre, ha egy kicsit éneklek?

- Énekeljen nyugodtan – mondta Henk – de már itt is vagyunk. Figyeljen csak! Bekísérem a postára. Ott megvár engem, jó? Gyorsan leparkolom az autót, aztán felhívom magának a számot. És addig telefonál, ameddig csak akar. Én megvárom.

- Ez rengeteg pénzbe fog kerülni!

- Mamika, önálló vagyok, és már rég lemondtam róla, hogy ezzel a fuvarral szedjem meg magam. Jöjjön csak!

Miután eljutottak a postáig és lerakta a kocsiját, odakísérte a nénit a telefonfülkéhez. Megmozgatott minden követ, hogy egy széket szerezzen neki. Aztán feltárcsázta a számot, majd letáborozott a fülke közelében. Nevetnie kellett saját magán. Minden nap egy ilyen eset, és hamarosan koldusbotra jutna. Most hát a lányával beszél. Szégyellhetné magát az a lány! „Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.”

Zavartalanul figyelhette Meier mamát. Ott ült a maga kis világában, nagy boldogan, hogy egyedül beszélhet a gyermekével, az egyetlen megmaradt gyermekével. Nem sokat beszélt, néha egy-egy szót, csak figyelt és bólogatott. A szemei viszont ragyogtak. Nagyon boldognak tűnt.

„Istenem – gondolta Henk – milyen kevés is kell ahhoz, hogy egyeseket boldoggá tegyünk!”

- Hát sosem fejezi már be az öregasszony? – riasztotta fel gondolataiból egy durva hang.

- Ha ezt még egyszer kimondod, kaphatsz egyet – fordult Henk fenyegetően a hang tulajdonosa, egy faragatlan fickó felé, mire az ijedten vonult vissza.

Ezek után már senki sem merészkedett a telefonfülke közelébe.

- Na, most boldog? – kérdezte Henk, amikor segített neki felállni. Csak ránézett és bólintott. De a szemei ragyogtak. Hála, boldogság és elégedettség tükröződött bennük.

- Most visszaviszem a széket, hozom az autóm, aztán szépen hazaviszem. Itt benn várjon rám, és vigyázzon jól a táskájára!

Amikor az autóval a posta elé kanyarodott, látta, hogy az öreg hölgy már kijött egyedül a posta épületéből. Ekkor történt a baj. Egy fiatal kölyök elfutott mellette, és elkapta a kézitáskáját. Biztosan azt gondolta, hogy ijedtében majd elengedi, de pont az ellenkezője történt. Magához szorította a táskát. A tolvaj pánikba esett. Erőszakkal kitépte a kezéből a táskát, erre ő megbotlott és elesett. Mindez másodpercek alatt történt. Mire Henk közbe tudott volna avatkozni, már rég eltűnt a táska tolvaj.

Henk egy pillanatig arra gondolt, hogy utánaszalad. Dúlt benne a harag. De aztán a járdán fekvő nyomorult kis teremtésre esett a pillantása. Aggódva térdelt le Meier mama mellé. Nem volt eszméleténél. Olyan rosszul esett, hogy megsérült a feje. Sűrű vér csorgott a sebből, éles kontrasztot képezve a holtsápadt arccal.

Henk kibújt a dzsekijéből, és összegöngyölítve a néni feje alá dugta. Majd az autóhoz rohant, hogy egy takarót hozzon. Amikor visszaért, a néni éppen kinyitotta a szemét. Megismerte őt, sőt egy pillanatra el is mosolyodott. Aztán aggódva próbált beszélni:

- A zubbony… hol a zubbonyod? Megfázol…

- Ne aggódj – suttogta Henk – maradj csak nyugodtan fekve, és gondolj a lányodra, akivel épp most beszéltél. Vigyázok én magamra.

Pillanatok alatt kíváncsiskodók sereglettek köréjük. A mentőápolók alig tudtak keresztültörni a tömegen. Amikor Henk látta, milyen szakszerűen látják el Meier mamát, kicsit megnyugodott. Már vitték is a hordágyon a mentőbe. Erről egyébként ő mit sem tudott, mert újból elveszítette az eszméletét.

- Melyik kórházba viszitek? – tudakolta Henk.

- A Wilhelminába. Talán a rokona?

- nem, nem vagyok rokona… Ma láttam először, de olyan, mintha nagyon régóta ismerném.

Az ápoló vállat vont, és beszállt a mentőbe.

Aznap Henk többször is azon kapta magát, hogy az öreg hölgyre gondol. A kis szoba hangulatára, a bátran viselt szenvedésre és arra a csodálatos képességre, hogy ilyen kicsi dologtól is boldog tud lenni, ha egy ideig hallhatja a lánya hangját, aki különben alig törődik vele. Egyszer egy évben, kicsivel karácsony előtt összegyűjt annyi boldogságot, hogy egy évig elél belőle. Egyszerűen felfoghatatlan! Újra meg újra az öreg, ráncos arcot látta maga előtt.

Azokat a ragyogó szemeket, amikor kijött a telefonfülkéből… És egy ilyen nyomorult kis fickó kezet emel egy ilyen öreg emberre, csupán egy kis aprópénzért! Még jó, hogy nem ismerné fel, ha az útjába akadna, mert aprófát csinálna belőle. Hová fajult a világ!

Amikor délben beállt a taxistandra, elnyújtózott és bekapcsolta a rádiót, meglepetésére egy igehirdetésbe csöppent.

„… a mi korunkban. Lehet-e ma karácsonyt ünnepelni? Békesség a földön? Hiszen annyi minden vesz bennünket körül, ami ennek ellentmond. Az emberek közti viszálykodás, az önzés, a fukarság. Életveszélyes lett élni! Hisz naponta döbbentenek meg borzalmasnál borzalmasabb események! Embereket ejtenek túszul, másokat lemészárolnak, mint az állatokat. Terjed az erőszak, nemzetközi méretekben, de kicsiben is. A városokban a sötétség beálltával már nem szabad bemerészkedni egyes negyedekbe. Százezrek ülnek igazságtalanul börtönben, milliók éheznek. Nincs az embereknek erkölcsi tartásuk. És így akar az egyház karácsonyt ünnepelni? Ugyan!

Mit is jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünnepelünk tulajdonképpen? Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek egymással? Kedves Rádióhallgatók, ugye, ezt mi másképp tudjuk? Ha keveset is tudnak karácsonyról, azt bizonyára mindenki hallotta, hogy Jézus számára nem volt hely a vendégfogadóban. Istennek nem akar az ember helyet adni ezen a világon.

Nem, barátaim, karácsony nem a jó emberek, hanem a jó Isten ünnepe. Ő maga jött be az életünk istállójába, és odahozta az ünnepet. A mi korunkban is, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, és rendet akar csinálni. >>Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani. Keresztyének, örvendjen a szívetek!<<

„Ezt énekelte Meier mama is ma reggel” – gondolta Henk.

„Isten a legdrágábbját, aminél drágábbja nincs, odaadja egy olyan világnak, amely belebukott adósságaiba és bűneibe. Isten jót akar az emberekkel, akik maguktól nem jók. Még azokat is szereti, akik nem keresik Őt. Bolondság ez a modern ember szemében talán, aki azonban megtanulja megérteni ezt, annak feltárul a menny. Az szeretni tanul! A karácsony ezt jelenti: Nem reménytelen a dolog, mert Isten jó…”

- Mi az, alszol? – kopogott egy ember türelmetlenül a kocsi ablakán. Henk felriadt.

- Messze jártál?

- Nagyon messze – morogta Henk, és beindította az autót.

Amikor este belépett a kórházi szobába, rögtön látta, hogy Meier mama nincs jól. Azt sem vette észre, hogy az ágya mellett áll. Nagyon csendesen feküdt, nagyon kicsi volt, nagyon sovány és nagyon öreg. Ráncos arcán egy fájdalmas vonás jelent meg. Henk egy darabig csendben állt mellette. Így végzi az ember, teljesen egyedül…

„Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki…” – csengett még a fülében.

Egyszer csak kinyitotta a szemét a néni, és ránézett. Erősen gondolkozott, hogy ki is áll előtte. Lassan aztán eszébe jutott, és újra felbukkant az öreg szemekben az a mosoly, amit akkor látott bennük Henk, amikor Meier mama reggel a lányával beszélt. Tulajdonképpen több volt ez egyszerű mosolygásnál. Az ünnep ragyogása volt.

„A karácsony” – gondolta Henk.

- Hello, mamika – suttogta rekedten, és óvatosan nyúlt az öreg kezek után. – Úgy fekszel itt, mint egy hercegnő.

Meier mama megpróbált beszélni, de alig-alig jött ki hang a száján. Henk egy nagy kölnisüveget vett elő a táskájából, a legnagyobbat, ami csak kapható:

- 4711… mit szólsz hozzá? És tessék, hogy majd ropogtathasd, ha jobban leszel… karácsonyi aprósütemény.

Az öreg szemekből túláradó boldogság sugárzott, ami mélyen megrendítette a jól megtermett fiatalembert.

- Hát… megjegyezted? – mormolta a nénike, miközben folytak a könnyei.

- Fájdalmaid vannak, mamika? – kérdezte Henk rémülten.

De ő csak rázta a fejét, és végigsimított a fiatalember kezén.

- Átvettem a fiad szokását – mondta Henk, és valami meghatódottság vett rajta erőt. Aztán a nénike fejére tette hatalmas kezét, és szelíden megpuszilta őt. Könnyes szemmel suttogta:

- Jó az Úr, mamika!

Szeretet program én már telepítettem

Szeretet program én már telepítettem....




"Ügyfélszolgálat: Igen, miben segíthetek?

Felhasználó: Hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttem, installálni fogom a Szeretetet. Végig vezetne kérem a folyamaton?

Ügyfélszolgálat: Rendben, szívesen segítek. Készen áll az indulásra? Felhasználó: Hát, nem vagyok egy műszaki zseni, de azt hiszem készen állok.Mit kell először tennem?

Ügyfélszolgálat: Első lépésként nyissa meg a Szívét. Megtalálta a Szívét?

Felhasználó: Igen, de egy csomó más program is fut jelenleg. Lehet telepíteni a Szeretetet, miközben ezek futnak? Ügyfélszolgálat: Milyen más programok futnak?

Felhasználó: Lássuk csak, van Múltbéli Megbántódás, Alacsony Önértékelés, Harag és Neheztelés. Ezek futnak éppen. Ügyfélszolgálat: Nem gond, a Szeretet fokozatosan törölni fogja a Múltbéli Megbántódást a jelenleg működő rendszeréből. A hosszú távú memóriában esetleg megmaradhat, de már nem fog megzavarni más programokat. Végül a Szeretet felül fogja írni az Alacsony Önértékelést a saját moduljával, amit Egészséges Önértékelésnek hívnak. Viszont a Haragot és a Neheztelést teljesen ki kell kapcsolnia. Ezek a programok megakadályozzák a Szeretet megfelelő installálását. Ki tudja kapcsolni ezeket?

Felhasználó: Nem tudom, hogyan kell kikapcsolni őket. Meg tudja mondani?

Ügyfélszolgálat: Örömmel. Menjen a startmenübe és indítsa el a Megbocsátást! Ezt addig kell ismételnie, amíg a Harag és a Neheztelés teljesen ki nem törlődnek.

Felhasználó: Rendben, kész! A Szeretet automatikusan elkezdte telepíteni magát. Ez normális?

Ügyfélszolgálat: Igen, de ne feledje, önnek csak az alap program van meg. El kell kezdenie kapcsolódni más Szívekhez, hogy hozzáférjen a frissítésekhez.

Felhasználó: Hoppá! Máris kaptam egy hibaüzenetet. Azt mondja: "Hiba - A program nem fut külső egységeken." Most mit tegyek?

Ügyfélszolgálat: Ne aggódjon. Ez azt jelenti, hogy a Szeretet program Belső Szíveken való futásra lett tervezve, de az ön Szívén még nem futott. Kevésbé technikai nyelven ez csak annyit jelent, hogy önnek először saját magát kell Szeretnie, mielőtt másokat Szerethetne.

Felhasználó: Tehát most mit tegyek? Ügyfélszolgálat: Gördítse le az Önelfogadás menüt; majd kattintson az alábbi fájlokra: Megbocsátok Magamnak 2.0, Felfedezem az Értékeimet 1.5, Tudomásul Veszem a Korlátaimat 3.0.

Felhasználó: Rendben, kész. Ügyfélszolgálat: Most másolja őket az "Én Szívem" könyvtárba. A rendszer felül fog írni minden zavaró programot és kijavítja a hibás programozást. Ezen kívül törölnie kell a Terjengős Önkritikát az összes könyvtárból és kiürítenie a Kukát, hogy biztosan eltávolítsa teljesen, és soha ne jöhessen újra elő Felhasználó: Megcsináltam. Hé! A Szívem új fájlokkal telik meg. Mosoly jelent meg a képernyőmön és a Béke meg az Elégedettség bemásolja magát minden felé a Szívembe. Valamint az egész rendszerem melegedni kezdett. Ez normális? Ügyfélszolgálat: Sok esetben. Másoknak eltart egy ideig, de végül minden helyreáll a megfelelő időben. A rendszer melegedése normális, és javítja a Szív működését, ne aggódjon. Egyébként jó érzés nem?

Felhasználó: De, csak szokatlan.

Ügyfélszolgálat: Szóval, a Szeretet telepítve és rendesen fut. Még egy dolog mielőtt letennénk. A Szeretet Ingyenes Program. Figyeljen rá, hogy továbbítsa azt és a különféle változatait mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül. Ők is megosztják majd másokkal és visszajuttatnak viszonzásul önhöz is új és izgalmas változatokat."



készítette: Tóth Zoltán

Jókai Mór:A koldusgyermek(Karácsonyi történet)

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”

El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza!

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!

Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt.

Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.

Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a mennyországban…

Ti, kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!…

Két levél

Felix Salten:



A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre kinyúlt.
Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen- mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem- ismételte a másik- Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor- mondta az első - Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még nagyon fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt- sóhajtott a második levél-, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e- kérdezte az első-, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik- El se tudom képzelni...Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé.
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk...
- Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt.. De senki sem tudja.
A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak- felelte a másik - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról- mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem.., hagyjuk...,de... mi másról beszélhetnénk?..- Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk- csillapította az első- Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat.. És az enyhe, pompás éjszakák...

- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk- mondta az első szelíden-, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam?- érdeklődött az első levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla- erősítette az első- Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj!- vágta el a szavát a másik.
- De igazán úgy van- ismételte az első buzgón-, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm- suttogta a másik levél meghatottan - Nem hiszek neked...,legalábbis nem egészen...,te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass!- mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat a szavát vette.

Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó...,most - mondta a második levél - én....
Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.

Itt volt a tél !!

Tanács

Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy
rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.

Édesapja szakács volt. Kézenfogta őt és elvitte a munkahelyére.Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe.Ezután megkérdezte lányától:

- Kedvesem, mit látsz itt?

- Tojást, sárgarépát és kávét - válaszolta õ.

Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte õt, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:

-Mit jelentenek mindezek, apám?

Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.

Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:

A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.

A tojások erősen megkeményedtek.

Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.

-Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? - kérdezte lányától az apa.

Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?

Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?

A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?

Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.

Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd "édes kávé zamatodat"! A döntés a Te kezedben van!

Az öregségről

V

• Az öregségről
  
  Amíg a fiatalság röpít minket, nem is tudjuk, hogy milyen az élet túl ... az öregség birodalmában. Most még a szerelem, a gyerekek, a feladatok, a néha fárasztó, de biztonságot is adó napi rutin nem engedi, hogy erre gondoljunk. Ha nagy ritkán a betegség, szomorúság, a halál kopogtat gondolatainkban, gyorsan kitessékeljük. Pedig fontos lenne néha átlépni a falon, oda, ahol ráncos-remegő kezek kapnak az elgurult gyógyszer után, oda, ahol a szemek fénye már megkopottan a régi árnyakat kutatja, és kétségbeesve kapaszkodik az ismerős arcba. Ahol a test már csak döcögve-bicegve működik. Ahol a bögrében gőzölgő forró tea sem olvasztja fel a magányt, ott, ahol lassan a feledés tengerébe folynak a szavak, a gondolatok.
  Milyen végtelenül gazdag, kit ilyenkor karon fognak, akit gondoskodón megölelnek!
  Hát tanuljuk meg újra szeretni az Öregjeinket, mert egyszer majd mi is emlékké szelídülünk...
  
  
  
  Boldogságban megöregedni...A kifejezés már annyira groteszk, hogy az teszi széppé, az teszi igazzá. Mert hihetetlen, mert elképzelhetetlen agyrém. És legfőképpen azért, mert létezik, mert látod, hogy előfordul, hogy valami miatt ez igenis működik. Ez kell, hogy hitet adjon, hogy bizonyítson, hogy orr alá dörgöljön, már-már valótlan dolgokat. Az idős házaspár, akik hetven körül is hálával szemlélik az életet, áldják a segítő lényeket, egymást ugratva fejezik ki fiatalosan laza kötődésüket. A másiktól való észrevétlen függést, az egymásba ivódást, az egymásban fürdést, az egymás gyökeréből táplálkozást. Ebben a világban már minden máshogy hangzik, minden elrugaszkodott, minden más árnyalatban játszik. Mást jelent szépség, mást a mosoly, mást jelent jóllakni, mást ölelni. Más a reggeli köszönés, mást mond a poros képkeret esetlenül megfestett ódon fotográfiája. Mást mesél a hétköznap is, más egy veszekedés.
  Korábban unalmasnak és üresnek tűnő dolgok és pillanatok kapnak nem mindennapi értelmet. Hétköznapok kerülnek a középpontba, megnyugtató otthon ülések, az igazi légyzümmögéssel is megzavarható törékeny béke, a szó legegyszerűbb értelmében. Minden pillanatra jut már egy emlék, minden pillanatban feldereng valami, valami ami táplálja a hitet, táplálja ezt a kihunyni már nem tudó valamit...valami szíverősítő, valami közös mozzanat, valami abból az elmúlt sok-sok évből, amikor egy életben szerepeltek, amikor ugyanott fájt, ugyanazt ebédelték, ugyanazzal pöröltek. Egy ideje csak egy forgatókönyv van. Két főszereplő, egy darab.
  
  
  
  Az öregség nem a fiatalkori gyönyörök folytatása, hanem hosszú alászállás, amelyben az élet örömei, végül a legegyszerűbbek és legkisebbek is, hátramaradnak az úton. Persze: mindnyájan harcolunk a kétségbeesés ellen, de a végén mégiscsak az győz. Mert győznie kell. Hogy búcsúzni tudjunk.
  Jeffrey Eugenides
  
  
  
  
  Tisztelet az éveknek
  
  Tisztelet az elszállt hosszú éveknek,
  Becsületes, sok-sok dolgos kezeknek.
  Hosszú éveken át szorgalmasan éltünk,
  Évek múlásával nyugdíjasok lettünk.
  Anyák, Apák családot neveltünk,
  Szeretetben, békességben együtt éldegélünk.
  
  Egy év ugyan elszállt felettünk,
  A jó istennek ezt szívből köszönjük.
  Öregség, ez is egy múló állapot,
  Út mit fáradt lábunk koptatott.
  Idősek lettünk, mi sok évet takar,
  Volt sok tél, ősz és tavasz.
  
  Tisztelettel emlékezünk mindazokra,
  Kik nem lehetnek közöttünk otthonunkba.
  Mi még itt vagyunk, ünnepeltek vagyunk,
  Tisztességben megőszült homlokunk.
  Kis falunk bölcsőnk ringatója,
  Itt neveltük gyermekeinket a becsületes életmódra.
  
  Elrepültek az évek bizony felettünk,
  Nem csak a rosszra, a szépre is emlékszünk.
  Ami elmúlt vissza soha nem tér,
  De a szeretet szívünkben örökké él.
  Ünnepelni jöttünk itt ma össze,
  Hálánkat és szeretetünket még szorosabbra kösse.
  
  Köszönetet mondunk azoknak mindezért,
  Kik megrendezték számunkra ezt a szép estét.
  Idősek napján mikor összejárunk,
  Benne szinte egy családban találunk.
  Adjon isten még sok boldog évet,
  Békességet, otthont, erőt, egészséget.
  Antóni Sándor
  
  
  
  Gondolatok az öregségről
  
  A fáradt, öreg elme zakatol,
  körben forog, ismétel szüntelen,
  a múltak mély kútja fölé hajol,
  hol békalencsés, zöld hínár terem.
  Egy-egy emléket megragad, motyogja,
  és újra kezdi tízszer is naponta,
  mint vén malom,
  mely már csak szelet őröl,
  s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.
  
  Rettent a példa,
  vigyáznom kell magamra,
  minden elgondolt, kimondott szavamra,
  s főként arra,
  mit papírra vetek...
  Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
  ezért mindig szemem előtt
  a mérték...
  Hibáimnak én nem kegyelmezek!
  
  *
  
  De te ne bántsd a vént,
  te fiatal,
  ha botlik is a lába vagy a nyelve.
  Így jársz te is,
  ha véget ér a dal...
  És minden érdem immár elfeledve!
  Várnai Zseni
  
  
  
  
  Szegény anyókák
  
  Én mindig szánva nézem őket,
  szegény meghajlott öreg nőket,
  amint tipegve mennek, mennek,
  s szinte irgalmat esdekelnek.
  
  Anyámat látom bennük, mintha
  ő suhanna a múltból vissza,
  ő is ilyen volt, ilyen félve
  várt az útszélén átkelésre.
  
  Mert sok a vész a forgatagban,
  hol annyi nép zsong szakadatlan,
  és mennyi autó! Jaj, de szörnyű!
  Átjutni köztük nem oly könnyű.
  
  Mily feladat, mily óriási
  a villamosra föl-leszállni,
  s ha állni kell, anyóka szédül,
  körötte mennyi ifjú nép ül.
  
  Csak szeme kér, nem mer szegényke
  rászólni lányra vagy legényre.
  Egyik olvas, másik kibámul,
  de egy se állna fel magátul.
  
  Anyó, mintha üvegből volna,
  átnéznek rajta, sok a dolga
  mindenkinek, nem ér rá senki
  ilyen kis pontot észrevenni.
  
  Ám ha akad megértő lélek,
  szegényke máris újjáéled,
  hervadt képe kivirul, mintha
  fonnyadt fűszál harmatot inna.
  
  - Be jó is ülni! - Csupa hála,
  csak a leszállás gondja bántja:
  lesz-e, aki majd kezét nyújtja?
  Öreg szemét a könny befutja.
  
  Mert olyan magas a lépcső, - reszket,
  hogy a kalauz máris csenget,
  s mint vén madár a száraz ágon,
  úgy néz körül e nagy világon.
  
  Ó, az öregség baj, betegség!
  Gyógyírja csak egy kis melegség.
  Szegény anyó is erre vágyik,
  míg eljut a végállomásig!
  Várnai Zseni
  

• //Gyöngyszemek//
  
  

A virágcsokor

(Böszörményi Jenõ elbeszélése)
Úgy történt az eset, hogy a nevezetes nap délutánjára három órára kellett a Mester utcai polgári
leányiskolában megjelennem. Siettem, hogy el ne késsem. Az elsõ és a második osztályosoknak van hittanórájuk.
Belépek a terembe: szokatlan, ünnepi csend. A katedra elõtt háromtagú küldöttség áll, a szónoklásra kijelöltnek
gyönyörû virágcsokor van a kezében. Az osztály feláll, zsoltárt énekelünk, imádkozunk. Csak ezután kezdõdhetik
meg az ünneplés. A küldöttség vezetõje ritka szónoki hévvel elmondja, hogy ebben az esztendõben még nem virradt
a magyar hazára ehhez fogható nap, mert ma van a kedves tiszteletes úr nevenapja. Majd határozott meggyõzõdés
hangján kijelenti, hogy kõszívû legyen az, akinek szemébõl nem hullanak ilyen rendkívüli alkalommal az öröm
könnyei. Aztán megemlékezik érdemeimrõl, amelyeket a történelem könyveibe jegyez fel a hálás utókor, amikor már
nem leszek az élõk sorába. Addig is az egész leánysereg nevében azt kívánja, hogy nagyon sokáig éljek. Végül azt
kívánta, hogy állandóan virágesõ hulljon életem göröngyös útjaira.
- Ezt a virágcsokrot pedig, – szólt végezetre – amelynek költségeihez csak a Kiss Juliska nem járult
hozzá, szeretettel nyújtom át az elsõ és a második osztály nevében.
Az ajándékot átvettem. Az elsõ felvonás befejezõdött. Következett a második, az én válaszom.
Természetesen állva hallgattak végig. A bevádolt Kiss Juliska azonban leült, ráborult a padjára és keservesen zokogott.
Mikor a válaszom elhangzott leültünk mindnyájan. Az órának a hátralevõ része volt a harmadik felvonás, amely
hangversenyszerûen folyt le. Akinek ugyanis halvány fogalma van az illemrõl az tudja, hogy ilyenkor holmi leckekérdezgetésrõl
szó sem lehet. Ez rút megsértése lenne a nagy napnak. Ehelyett azonban volt szép ének, szavalat,
karének, majd közkívánatra az üdvözlõ szónok még egyszer elmondta a köszöntõjét, amely újból mély hatást
gyakorolt.
Közben az történt, hogy programon kívül a középsõ padsor harmadik padjából felállott Kovács Micike és jelentette:
- Tiszteletes úr kérem, a Kiss Juliska sír!
Erre mindenki Kiss Juliska felé fordult. Ez a jelenet a bevádoltatás és a bevádolt felé fordulás még kétszer
megismétlõdött. Végre megszólalt a csengõ. Négy óra, induljunk hazafelé. A csokrom hazavitelére húszan jelentkeztek,
de csak tíz kapott rá engedélyt. Jó tanulásukat ezzel jutalmaztam.
A leánykák hazaszállingóztak, én pedig bementem a tanári szobába. Kis ideig voltam ott és kijõve látom, hogy Kiss
Juliska folyosón várakozik. Felém közeledik és szomorúan sírdogálja:
- Tessék megbocsájtani, hogy a csokorra nem adakoztam, de hiába kértem édesanyámat: azt mondotta,
hogy kenyérre sem telik, nemhogy csokorra. Tiszteletes úr kérem, mi olyan rettenetes szegények vagyunk, hogy
ma sem volt mit enni, pedig kistestvéreim vannak.
- Hát bizony, ez elég szomorú kedves kislányom, – válaszoltam – hanem most kérdezek magától valamit.
- Tessék.
- Azt kérdem, hogy szereti-e a habos csokoládét?
Nagy szemeket meresztett rám a szokatlan kérdésre, de azután megbátorodott és a habos csokoládé iránt
érzett szeretetérõl bizonyságot tett.
- Hát a tortákat kedveli-e? – faggattam tovább.
A válaszából meggyõzõdtem, hogy semmiféle tortával nem áll hadilábon. Így megnyugodva mondhattam:
- Megbocsátok, de csak egy feltétellel: ha elfogadja tõlem ezt a pár koronát, azután elmegy a
cukrászdába és ott a névnap tiszteletére meguzsonnázik. Én csak ahhoz ragaszkodom, hogy az uzsonna habos
csokoládéval kezdõdjön, és dobos tortával végzõdjön.
Kis Juliska sehogy sem akarta elfogadni. Mikor azonban kijelentettem, hogy akkor nem bocsátok meg, mégis
elfogadta. Elköszönt és boldogan elrohant.
Vidám lélekkel indultam hazafelé. Az utam az élelmiszerbolt mellett vitt. Benézek. No de ilyet! Kit látok ottan?
Nem mást, mint Kis Juliskát. Költi ám a rettenetes vagyont.
Anélkül, hogy észrevett volna, beléptem az üzletbe, és gyönyörködtem a Kiss Juliska vásárlásában. Olyan fölénnyel
rendelkezett, mintha az övé volna az egész bolt. Utolsó fillérig mindent elvásárolt. Egyszer csak megfordul és
rémülten látja, hogy mindent tudok.
- Szent Isten! A tiszteletes úr!
Ekkor megparancsoltam, hogy fizessen, és várjon künn az utcán. Valamit akarok mondani. Szívszorongva
várt künn, majd így mentegetõzött:
- Tessék megbocsájtani, hogy nem mentem a cukrászdába. A kistestvéreimre, meg édesanyámra gondoltam.
Szegények éheznek. Hát örömet akartam nekik szerezni. Hazaviszem ezt a kis csomagot. Ugyan ne tessék
haragudni rám!
- Dehogy haragszom! Inkább megdicsérem, hogy az édesanyjára és a kistestvéreire gondolt legelõször. Most
már ott lesz a maga virágja is a csokorban, sõt az lesz a legszebb és legértékesebb virág.
Amikorra hazaértem a tíz kisleány szerencsésen hazahozta az ajándékot. Ott volt az asztalomon. Néhány
napig éltek a virágok. Azután örök törvény szerint elhervadtak. De az a virág, amit a Kiss Juliska tûzött a csokorba:
ma is gyönyörûen illatozik. A szeretet az égi virág a földön, amely mennyei illatot áraszt maga körül. És amíg ez itt
pompázik: addig nincs okunk szomorúságra.
Ez a virágcsokor története.

Meddig ér a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.

- No, amíg ezeket felöltöztetem... - szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: - Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.

Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.

Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán megtud felelni a tavasz kérdésére.

A parti füzek kihúzták öreg derekukat, és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, hogy meddig ér el a rigófütty?

De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.

- Hát ennek fele sem tréfa - gondolta az alma s a körte.

- Kemény dió! - sóhajtotta el magát a vén diófa.

A szilva meg se mukkant.

- Ha legalább egy rigónk volna - savanyodott el a meggy -, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.

- Egy rigó, egy rigó.

- Bár egy rigófiú.

De nem volt.

S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben rügyezni, levelezni.

- Mi az a nagy csönd odalent? - kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.

- A töprengés csöndje.

- Miféle töprengésé?

- Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty.

- S aki kitalálja?

- Aranyvirág lesz a jutalma - mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már föl is szusszant a dombra a tavasz mellé.

Ültek és várták az eredményt.

Napok vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hova szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyentette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is, onnan is felharsant a rigófütty.

Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.

Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:

- Én megmondom, meddig ér a rigófütty.

- Kicsoda mondja meg? - néztek föl a kicsi sombokorra.

- Én mondom meg - húzta ki magát a sombokor. - Rigótól rigóig ér. És ilyenkor még körbeéri a földet.

Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van.Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.
(kányádi Sándor)

Indiánok és az IQ teszt

Miután a tudósok kidolgozták az IQ tesztet, világszerte elkezdtek felméréseket végezni, hogy ki hogyan teljesít. A tesztet elvégezték gyerekeken, felnőtteken, szegényeken, gazdagokon, városiakon, vidékieken, stb.

Volt olyan eset, amikor kifejezetten annak érdekében töltették ki a tesztet, hogy majd az összegzésnél megállapítsák, hogy a különböző embercsoportok hogyan teljesítenek.

Amikor egy már-már kihalófélben lévő szűk indiáncsoportra került a sor, különös dolog történt. Ahogy kézhez kapták a tesztet, elkezdték egymást közt megbeszélni. Ekkor a felügyelő azonnal közbelépett:

- A tesztet nem szabad egymással megbeszélni és senki nem segíthet a másiknak. Mindenki csak magára számíthat! - harsogta fennhangon.

Erre az indiánok nagyon dühösek lettek, és az egyikőjük felkiáltott:

- Nem az a fontos, hogy én vagyok az okosabb vagy a testvérem! Csak az számít, hogy együtt mire vagyunk képesek!



A mai önző világunkban már gyerekkorunktól kezdve arra vagyunk nevelve, hogy csak az egyéni teljesítmény számít. Az iskolában, a sportban, a munkában csak az számít, hogy egyénileg hogyan teljesítünk! Pedig ez helytelen látásmód. Az valóban fontos, hogy tisztában legyünk egyéni képességeinkkel, de Isten minket társas lénynek teremtett. Szükségünk van egymásra, mert csak csapatban tudunk eredményesek lenni. Ehhez pedig olyan erények szükségesek, melyek már nem divatosak pl. alázat, önfegyelem stb.

A versengés kapzsiságot, büszkeséget és szeretetlenséget okoz. Lássuk be, hogy szükségünk van egymásra, és az ehhez szükséges erények alapja a szeretet.
Forrás:lélektükör

Cseresznyefa virágok

Az Esti Szivárvány főszerkesztője magához hívatta a fiatal újságírónőt. Bár a nő nagyon modern szelleműnek tartotta magát még az öltözködésében is, az öreg főszerkesztőnek jó szeme volt. Tudta, hogy Edina tulajdonképpen egy mélyen érző lélek. Szerette volna, ha cikkeiben is megjeleníti végre az érzelmeket.
- Holnap a szeretetotthonba megy kedves, és ott próbál meg valami jó kis szaftos történetre bukkanni.
- Főszerkesztő úr ezt ugye viccnek szánta?- mosolygott a lány.
- Dehogy. Nem szoktam én tréfálkozni, ezt Magácska tudhatná a legjobban! - az öregúr igen határozott kifejezést erőltetett az arcára.
- Most komolyan, azt akarja, hogy menjek oda sok vén trotty közé, és ott írjak valamit? Hogy hogyan bánnak velük, vagy milyenek az öregek, becsinálnak-e, meg ilyesmi? De kit érdekel ez? Még hogy szaftos történet... - Edina arcáról lefagyott a mosoly.
- Kérem! Több tiszteletet! Ne felejtse el, hogy ön is megöregedik egyszer, a szüleire is gondoljon! Hamarosan én is nyugdíjas leszek. Nem szívesen hallok senkitől olyat, hogy az idős emberre azt a kifejezést használja: vén trotty! Különösen, ha az illető személy az én alkalmazásomban áll. Ugye, ért engem? – válaszolta a férfi kissé emeltebb hangnemben.
- Természetesen, és elnézést kérek. Kissé elvetettem a sulykot.
- Én is azt gondolom. Hát most tegye jóvá!
Edina ahogy elhagyta a főszerkesztő szobáját, elgondolkodott. Hogyan is fogjon hozzá. Mit is mondjon, egyáltalán kit is keressen. De igazából nem jutott eszébe semmi. Úgy döntött, hogy majd a helyzetnek megfelelően talál témát. Másnap délután kissé még feszengve lépte át a nagy kastély küszöbét. A hatalmas épületbe lépve, majdnem elájult a csodálkozástól. Fa és fa mindenütt. A burkolatok, az oszlopok, a lépcsők, a mennyezet. Olyan szépen kidolgozva, hogy a mesében sem lehetne szebben. Ki kellett, hogy nyújtsa a kezét, hogy érezze a fa anyagát. Az ujjhegyein érezte a polírozott felület csomóit, a repedéseket, és az illesztéseket. A faragott, hajlított fa látványa megtöltötte a szívét nyugalommal.
Egy ápoló máris a fogadására érkezett, aki az otthon igazgatójához vezette. Edina elmondta, hogy szeretne cikket írni az idős emberek életéről, emlékeikről, mindennapjaikról. Bevallotta, hogy kissé idegenkedett a témától, de az épület lenyűgözte, teljesen elbűvölte.
- Tudtam az érkezéséről, mert a főszerkesztő jelezte, hogy milyen feladattal bízta meg. – szólt a vezetőnő barátságosan. Megkínálta egy kávéval s miközben kortyolgatták, mesélt az épület múltjáról.
- Kérem, nézzen körül bátran. A szakápolók segítségére lesznek. Talán kezdje a társalgóban. Az ajtóig kísérte, majd az ápolók vezették tovább a nagy épületben. Szemlélődött. Az egyik oldalon hatalmas asztalnál sokan ültek. Kártyáztak. Egy öregúr éppen nyerésre állt, mert nagyokat nevetett. A másik oldalon valamit kötögetett egy idős hölgy, a többiek meg nézték, s közben beszélgettek. A sarokban sakkozott két ember, mellette újságot olvastak néhányan. Apró kis bicegő mozdulattal jöttek mentek az emberek. Edina szégyenkezve gondolt a tegnapi kijelentésére.
Ahogy a szemével végigpásztázta a nagytermet, a hatalmas ablaknál egy fehér hajú pici asszonyt látott meg. Nagy hintaszékéből alig látszott ki. Kezében valami kis füzetfélét szorongatott. Meredten bámult ki az ablakon a tavaszi napsütésbe. Edina az ápolóra nézett. Kérdezni akarta tőle, ki lehet az a hölgy ott egymagában, de az ápoló megelőzte a kérdést.
- Hozzá odamehet bátran, ő is kedves nénike. Mindig olvasgat. Szegényke nehezen lát már, de nagyon szereti a verseket. Azt hiszem ilyesmivel foglalkozott régen. - szólt az ápoló. Szavaiban érzékelhető volt az idős kor iránti tisztelet. Edina lassan lépett a hintaszékhez. Rátette a kezét a néni vállára.
- Szépen süt a nap ugye? – kezdte a beszélgetést.
- Bizony angyalkám. Nagyon szép az idő. Pontosan ilyen mint huszonöt évvel ezelőtt! – szólt a néni, de még a távolba meredt a tekintete. Sötétkék ruhájában úgy festett, mint egy régi, kissé megfakult kép...
- Olyan régi tavaszra is tetszik emlékezni? – húzott közben egy széket a hintaszék mellé.
- Régen volt, de amíg élek nem felejtem el. Mondja kedvesem férjnél, van maga? –emelte most fel a tekintetét a lányra.
- Dehogy! Nem szeretnék most egyhamar…
- Ne is siesse el kedveském. De hogy hívják magát, és hogy került ide, mert azt látom, hogy nem ápoló. ..
- Szántay Edina vagyok, újságíró. Még csak gyakornok. Azért jöttem, hogy megtudjam, milyen volt az élete. .s milyen a sora most a néninek. Hogy is szólíthatom?
- Zsóka néni vagyok kedves. Itt mindenki így szólít. De mondja csak, ki a csudát érdekelhet manapság egy öregasszony története?
- Sokan szeretnek régi életutakról, nagy szerelmekről olvasni. – válaszolt kedvesen a gyakornok.
- Az volt nekem is. Nagy szerelem…- melléből hangos sóhaj szállt fel, de a szemeiben megjelent egy különös, semmihez sem hasonlítható kicsi fény. Hát, ha akarja, mesélhetek, legalább kicsit könnyebbé válik a szívem. – majd az ablak felé fordította a tekintetét, s lassan beszélni kezdett. Arcán halvány kis pír futott végig, ami azt jelentette, hogy a számára nagyon fontos dologról lesz most szó.
- Én nem mentem korán férjhez, mégis megjártam. Nem jól választottam.
- Hát el kellett volna válni. –szólt közbe Edina, de gyorsan meg is bánta, hisz udvariatlannak tűnhetett a néni szemében.
- Nem volt az olyan egyszerű abban az időben - folytatta… Meg ott voltak a gyerekek. Amikor az embernek gyermekei vannak, felelős értük… ezt vállalja, amikor a világra hozza őket. Nekem ők voltak az egyetlen kincseim. Az uram nem szeretett, vagy nem tudta hogyan kell engem jól szeretni.
- Akkor így élte le az életét? Szomorúan? – Edina kezei önkéntelenül is az idős hölgy kezére kerültek, s ahogy nézte az arcát, nem látott a szemében szomorúságot, inkább valami mélyen ülő titokzatos öröm csillogott a barna szempárban.
- Dehogy aranyom. Volt nekem egy nagyon nagy szerelmem, úgy életem derekán. Már el is felejtettem, milyen a boldogság, amikor az élet az utamba sodorta, vagy engem az Ő útjába. … Nem is tudom.- mondta. Aztán hirtelen elcsendesedett az asszony, újra hosszasan a távolba nézett.
Edina nem mert megszólalni. Nézte a mellette ülő idős nő kezét. Az idő szürke ráncokat festett rá. A kis kéz szorosan tartotta a füzetet. Mintha valami nagy titkot rejtett volna. Aztán engedett kicsit a szorítás erősségéből, mély levegőt vett, aztán folytatta.
- Csak leveleztünk. Sohasem találkozhattunk. Sajnos. Mert az élet nem mindig kínál alternatívákat. A gyermekeim miatt, hogy teljes családba nőjenek fel, ez számomra szent dolog volt, szentségtörésnek tartottam volna a válást. Soha nem vetettem szemet senkire, éltem a kis magam életét. Tettem a dolgomat. Feladat az bizony akadt bőven. De be kell vallanom, hogy nem is nagyon tudtunk volna hova menni. Sem az uram, sem én. Csak egy kis házunk volt, azt is nagy nehézségek árán hoztuk össze.
Amikor ez történt, ez a nagy szerelem, én már érett asszony voltam. De a gyerekeim nem voltak önállóak. Szükségük volt rám. A férfi, aki kedves lett a szívemnek, szintén nem egyedül élt.
- Tényleg soha nem találkoztak? - kerekedettel az újságírónő szeme - Ő sem akarta volna? Legalább egyszer.
- Dehogynem. Akarta volna ő, meg én is nagyon, de én nagyon féltem a találkozástól. Vágytam rá, de nagyon féltem. – szemeivel megint a tavaszi pompázatot simogatta.
- De miért?
- Mert már nem voltam olyan hamvas, és fiatalos.. mint most maga kedvesem. Gyermekkori betegségből kapott nagyon csúnya hegek eldeformálták a combjaimat. Volt bőven rajtam súlyfelesleg is… nagyon szégyelltem volna, mert Ő szépnek és vonzónak hitt engem. Én pedig már egyáltalán nem voltam vonzó. Már megbarátkoztam én magammal, el is fogadtam, hogy ilyen vagyok de ez a férfi olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit sem előtte, sem utána senki.
A szülések is hagytak bőven nyomot. Belehaltam volna, ha visszautasít. Abba belehaltam volna, ezt biztosan tudom. Aztán később, már ő sem szorgalmazta a találkozást. De már nem emlékszem miért is...
Edina nem tudott elmenni az mellett, hogy meg ne kérdezze:
- De honnan tudta Zsóka néni, hogy szereti azt a férfit, ha sosem látta?
- A leveleiből. Soha nem volt olyan közel hozzám senki, mint ő. Mindig minden rezdülésemet érezte. Tudta mikor vagyok szomorú, mikor van jó kedvem. Minden gondolatomat megoszthattam vele. Vigyázni szeretett volna rám, de messze éltünk egymástól. Sokáig nem értettem magam, küszködtem az érzés ellen, de legyőzött. Úgy vártam a postást mindennap, mint a messiást.. Szép szavakkal simogatta a lelkemet. Erre vágytam nagyon, hogy valakinek végre fontos legyek. Az uramat meg nem érdekelte semmi, ami velem történt. Csak étel legyen meg tiszta ruha. El volt ő a szőlejében, meg a kertben…Csak én ne zavarjam.
- Hogyan ismerkedtek meg a nagy szerelmével, vagyis honnan tudta, hogy hova kell neki írni?- tette fel újabb kérdését a lány.
- Egy újságban találtuk meg egymást, de már arra nem emlékszem mi volt a neve. Edinára nézett, s mosolyogva merengett a múltban tovább
- Szép verseket is írt nekem. – felemelte a kis kopott kék fedelű füzetet. Itt őrizem őket. Nekem ez az imádságos könyvem. Az első gyönyörű verssel akkor ajándékozott meg, amikor virágoztak a cseresznyefák… – ősz haján végig siklott a keze, mint aki erősen nyeli a könnyeit.
- Hol él most, tud valamit róla? –faggatta kíváncsian a lány.
- Sajnos nem. Elvesztettük egymást. Én kórházba kerültem egy őszi napon, mert nagyon beteg voltam, s hosszú ideig kezeltek. . Onnan nem tudtam írni. Mire kijöttem, már tavaszról énekeltek a fák. A levelem meg visszajött, hogy a címzett ismeretlen. Sosem hallottam róla többé. De nincs nap, hogy ne gondolnék rá….. különösen ilyenkor, amikor esküvőre készülnek a fák…
- Szeret itt lenni Zsófi néni? Ebben a hatalmas épületben?
- Drága gyerekem, hát muszáj. Nem bánnak velem rosszul, meg van mindenem, ami nekem még kellhet – mondta, miközben arcán végigsuhant egy fájdalmas árnyék. Majd lassan folytatta:
- Jó itt lenni, mert nem vagyok egyedül. A gyermekeim is mindig látogatnak, meg az unokáim is eljönnek hozzám. Még ezt a szép hintaszéket is a fiam vette. De ők dolgoznak, mit tennék én egyedül otthon a nagy házban?
Az arcán nyoma sem volt haragnak, bánatnak. A szeme is mintha huncutul mosolygott volna.
- Látja ott azt a vézna asszonyt? – mutatott az egyik asztalnál ülő sovány nénikére.
- Igen látom.
- Vele vagyok egy szobában. Nagyon rendes kis asszony. Mindig ketten imádkozunk. Ő is szeretett valakit nagyon, de az a férfi, nem volt jó hozzá. Menjen csak oda kedves, meg ahhoz a bajuszos emberhez is, aki mindig csak sakkozik, mesélhetnek ők is az életükről. Mert tudja minden ember élete egy regény.
Soha sincs két egyforma… Öreg, töpörödött kis ujjait végig simogatta a fiatal nő kézfején.. s még hozzá tette: - Aztán csak okosan azzal a férjválasztással…
Edina miután elköszönt Zsóka nénitől, s még beszélgetett néhány idős emberrel. Később megköszönte az igazgatónak, hogy itt lehetett, s még egy kicsit megérintette a faburkolatot, ahogy lépett ki a nagy ajtón.
A kastélyhoz vezető utat, gyönyörű cseresznyefák és meggyfák szegélyezték. Az újságíró most döbbent csak rá, hogy ezt a szépséget idejövet nem is vette észre. Hát persze, hiszen „jól csak a szívével lát az ember”. Most már a szívével is képes volt kicsit látni.
Sietett haza, hogy nyugodtan gondolkodhasson.
Másnap reggel kopogtatott a főszerkesztő ajtaján.
- Jó reggelt Edina! Nos, milyen volt a tegnapi napja a szeretetotthonban?
Edina köszönt, de a kérdésre nem válaszolt. A főnöke asztalára helyezte a cikket.
A férfi finom mozdulatokkal emelte fel a lapokat, majd hangosan olvasta fel a címet.: Cseresznyefavirágok...

//net //

Az elégedetlen férj

Volt egyszer egy ferfi, aki nagyon belefaradt a mindennapi munkaba. O mindennap dolgozni jart, a felesege meg csak otthon ult. Szerette volna, ha a felesege is megtudna, mi mindenen megy keresztul nap mint nap, ezert egy este igy imadkozott:

Mindenhato atyam! Mindennap dolgozni jarok, es naponta 8 orat robotolok, mikozben a felesegem csak itthon ul. Szeretnem, ha o is megtudna, mi mindenen megyek keresztul, ezert kerlek uram, add, hogy egy napra testet cserelhessunk. Amen.

Es Isten az o vegtelen bolcsessegeben meghallgatta a ferfi a kereset. Es a ferfi masnap reggel mar noi testben ebredt.

Felkelt, reggelit keszitett a parjanak, felebresztette a gyerekeket, kikeszitette az aznapi ruhajukat, reggelit adott nekik, becsomagolta a tizoraijukat, elvitte oket az iskolaba, hazament, osszeszedte a vegytisztitoba valo holmikat, es elvitte, megallt a banknal is, penzt vett fel, elment bevasarolni, kifizette a szamlakat, es rendezte a csekk-konyvet is. Kicserelte a macska almot, es megfurdette a kutyat. Ekkor mar delutan egy ora volt, es igyekeznie kellett, hogy be tudjon agyazni, hogy rendet rakjon, porszivozzon, es meg a konyhat is felseperje es felmossa. Es mar rohanhatott az iskolaba a gyerekek ele, akik hazafele meg vitatkoztak is vele egy sort. Kitett egy kis sutit meg tejet, es ravette a gyerekeket, hogy irjak meg a leckejuket es tanuljanak. Ezutan felallitotta a vasalodeszkat, es tevet nezett, mikozben vasalta a ruhakat. Fel otkor nekiallt krumplit pucolni, es zoldseget mosni, hogy egy kis salatat keszitsen. Kisutotte a hust, es egy kis zoldbabot is parolt melle vacsorara. Vacsora utan kitakaritotta a konyhat, beinditotta a mosogatogepet, majd elrakta a tiszta edenyeket, megfurdette a gyerekeket, es agyba dugta oket. 9-re mar nagyon faradt volt, es bar a napi munkaval meg nem vegzett, ugy dontott o is bebujik az agyba, ahol meg elvartak tole, hogy szeretkezzen, es o ezt panasz nelkul meg is tette.

Masnap reggel, amikor felebredt, azonnal leterdelt az agya melle, es igy imadkozott:
Mennyei Atyam! Nem tudom, mire szamitottam. Belatom, hiba volt, hogy irigykedtem a felesegemre, mert kepes egesz nap otthon lenni. Kerlek Uram, nagyon kerlek, csinaljuk vissza a cseret!

És Isten az ő végtelen bölcsessegevel ezt felelte:
Fiam, látom, tanultál a leckebol, es ezert boldogan cserelem vissza a dolgokat abba a formaba, amiben eredetileg is voltak.
Csak kilenc honapot várnod kell még.
Tegnap este teherbe estél.

Mesélek Neked......

Egy szép napon az erdei állatok versenyt rendeztek saját szórakoztatásukra.
Építettek egy magas falat és megkérték a békákat másszák meg.
Csábító volt a fődíj, finom falatok, így hát sok jelentkező akadt a feladatra. Körbegyűltek az állatok, nyulak, medvék, rókák és farkasok, no meg persze vaddisznók. Felharsant a kürtszó és kezdetét vette a viadal. Legalább ötven béka indult neki a meredek falnak.

- Úgy sem sikerül nekik - mondta egy nyúl és mikor kimondta három béka le is esett a földre.

- Túl gyengék ehhez! - harsogta a medve és láss csodát: tíz béka megint lepottyant a talajra.

- A békák nem is tudnak falat mászni - nevetett a vaddisznó, erre vagy húszan zuhantak le a falról!

Ez így ment egészen addig, míg csupán egyetlen béka haladt a csúcs felé. Ő viszont már majdnem felért.

- Le fog esni - morogta a farkas de nem így történt. A béka felért a csúcsra! Egyedül az ötvenből, egyedüli békaként teljesítette a távot. Pedig olyan kis vézna béka volt. Az állatok körbeállták.

- Gratulálunk, hogy sikerült épp neked? - kérdezte a róka.

- Mi a titkod? - kérdezte egy másik béka.

- Gyakoroltál? - szegezte neki kérdését a farkas.

Csakhogy a béka csendben maradt. Ekkor döbbentek rá: a győztes béka SÜKET! Ő nem hallotta, nem hallhatta a kétkedő, lekicsinylő és pesszimista megjegyzéseket. Csak saját belső hangját hallotta:-Feljebb, feljebb, feljebb! - mondogatta magában. Tudta, hogy képes rá és nem vették el önbizalmát.

Mert lássuk be, nap mint nap találkozunk olyanokkal akik ezt súlykolják belénk. Úgyhogy tanuljunk meg a kellő időben süketté válni! Olyankor csak saját, őszinte belső hangunkra hallgassunk! Akkor többször érünk fel a csúcsra.

Mosoly

Az asszony egy fárasztó munkanap után állt sorban kenyérért egy furgon mellett, amely minden nap, adott időben érkezett a patika szomszédságába. A kenyér finom volt és olcsónak számított, ő tehát igyekezett kifogni, hogy lehetőleg minden nap jusson belőle nekik is. A szeme ide-oda révedezett az utca túloldala és a sorban előtte álló, hajlott vállú öregember háta között, de nem fogta fel, mit lát: mindennapos szürke kötelességei zakatoltak az agyában. Most beugrik az óvodába a gyerekért, aztán hazaviszi, és paprikás krumplit fog főzni vacsorára, ahhoz éppen jó lesz egy kis friss kenyér is. Danika majd közben ellesz a tévével. Jobb, ha nem a szobájában játszik, mert akkor ötpercenként nyávog, hogy anya, gyere - ehhez most neki se ideje, se kedve, se türelme nincs. Sietnie kell, hogy elkészüljön, mire hazaér a férje.

Végre ő került sorra a furgon ajtajánál.

- Egy kilót kérek - mormolta fásultan.

Az eladó - harminc körüli nő - hátrafordult és leemelt egy kenyeret a polcról. Visszafordult és átnyújtotta. Az asszony felemelte a kezét az előre kikészített pénzzel, és felemelte a tekintetét is, egyenesen az eladó szemébe nézve. Az eladó rámosolygott.

Az a mosoly egy élő ajándékmosoly volt. Az ennivaló mellé lelki táplálékot adott: átmelegítette az asszony belsejét, felragyogtatva a színtelen utcát és a monoton, egyhangú napot. Az asszony hökkenten visszamosolygott, nem akarta elhinni, hogy éppen neki, pont neki és csak neki szólt az a finom, meleg, szeretetteli mosoly.

Eltette a szatyorba a kenyeret.


Az óvodában azzal lepte meg Danikát, hogy megkérdezte, van-e kedve a játszótérre menni. Most valahogy nem tűnt olyan életbe vágónak a sietség, sokkal fontosabbnak érezte, hogy a gyermekének örömet szerezzen. És büszkén dicsérte meg, amikor felmászott a mászóka legtetejére.

Otthon a tévé elé ültetés helyett ismét választási lehetőséget kínált fel a gyereknek:
- Van kedved főzni velem?

A kisfiú lelkesen bólintott, és teljes komolysággal összpontosított a krumplihámozás bonyolult műveletére. Az asszony meghatottan figyelte.

Sokáig dédelgette magában azt a mosolyt, amit aznap kapott. Még évek múltán is, amikor eszébe jutott, ugyanazt a csodálkozó meglepődést érezte, hogy miért éppen ő részesült ekkora ajándékban. Újra és újra átélte, hogy egyetlen pillantással át lehet adni a szeretet melegét. Megértette, hogy akiben ilyen energia van, az képes szétszórni maga körül és örömmé varázsolni a fakó hétköznapokat mások számára is. Mosolygott tehát, kéretlenül és önzetlenül, megváltoztatva annak a napját, akinek átadta az ajándékát.

//A tanmesék-ben olvastam//

Tanulságos történet

A halász hazatér fatörzsböl vájt csónakján és találkozik egy külföldi
piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató megkérdezi
a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább
is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, pl. halászgatok. Játszom a gyerekeimmel.
Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász.
A piackutató itt közbevág:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan
egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló
vonóhálós flottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztülárulná a halait, közvetlenül a gyárnak
tudná eladni amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el
tudna menni ebből a por észekboő Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná
a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni?- érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember - Nyugdíjba vonulhatna.
Otthagyhatná a városi rohanó életformát és egy távoleso faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni egy kicsit!

//Emailben kaptam //