Sok múlik egy mosolyon

Sok múlik egy mosolyon

Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan.
Három barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan depressziós. Amikor atekintete összetalálkozott a papéval, intett neki,
hogy menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban gyorsan rászóltak: ,,Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a komphoz.
Amint a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta: "Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant, intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek, ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma az életemet." Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.


Később a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták, hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.


Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot.
"Halló, itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik."
(ismeretlen szerző)

Két levél

Felix Salten:



A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre kinyúlt.
Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen- mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem- ismételte a másik- Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor- mondta az első - Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még nagyon fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt- sóhajtott a második levél-, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e- kérdezte az első-, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik- El se tudom képzelni...Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé.
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk...
- Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt.. De senki sem tudja.
A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak- felelte a másik - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról- mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem.., hagyjuk...,de... mi másról beszélhetnénk?..- Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk- csillapította az első- Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat.. És az enyhe, pompás éjszakák...

- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk- mondta az első szelíden-, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam?- érdeklődött az első levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla- erősítette az első- Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj!- vágta el a szavát a másik.
- De igazán úgy van- ismételte az első buzgón-, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm- suttogta a másik levél meghatottan - Nem hiszek neked...,legalábbis nem egészen...,te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass!- mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat a szavát vette.

Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó...,most - mondta a második levél - én....
Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.

Itt volt a tél !!

A kő

Egy férfi éveken keresztül gyűjtött egy új Mercedesre. Végül a sok munka és félre tett pénz meghozta a várva várt pillanatot. Nagy örömmel és izgalommal hajtott hazafelé, hogy családjának és barátainak is megmutathassa az új „álomautót". Útközben megállt, hogy betérjen az egyik barátjához. Könnyedén talált egy helyet, ahova beparkolhat, és rükvercbe tette az autót. Nagy lendülettel elkezdett tolatni, mire halotta, hogy egy kő koppan az új autóján. Hirtelen lefékezett és kiszállt. Látta, hogy egy kisfiú dobta meg a kocsiját, ezzel máris megsérült a gyönyörű fényezés.

A férfi kikelve önmagából, így kezdett el üvöltözni:

„Te normális vagy kölyök? Nincs neked eszed? Ha majd jól elverlek, el fog menni a kedved az ilyen őrültségektől, hogy mások kocsiját kővel dobáld!"

„Bácsi kérem, ne haragudjon!" - válaszolta a fiú.

A férfit annyira elöntötte a düh, hogy nem is figyelte mi van körülötte. De a fiúcska így folytatta:

„Elnézést, nem tehettem mást! Túl messze voltam öntől, hogy meghallja a hangomat. Csak így állíthattam meg, hogy ne tolasson tovább."
És ekkor látta meg a férfi, hogy a kocsija mögött egy tolószékkel felborult gyerek van.

„Ő a testvérem és egyedül előre ment a tolószékkel. De túl gyorsan gurult és a járda szélén felborult, pont az ön kocsija mögé. Muszáj voltam megdobni, hogy megállítsam magát."

Ekkor a férfi nagyon elszégyellte magát, és segített visszatenni a fiút a tolókocsiba.

Az eset után a kocsin soha nem csináltatta meg a fényezést. Az megmaradt emlékeztetőnek, hogy ha megdobnak kővel, talán azért van, hogy a figyelmünket felkeltsék, nehogy valami nagy bajt csináljunk.

Jézus halk szelíd hangon szól a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Néha nincs időnk meghallani, vagy túl elfoglaltak vagyunk, hogy figyeljünk Őrá. Néha meg kell, hogy dobjanak kővel ahhoz, hogy körülnézzünk, mi is folyik az életünk körül, kik vesznek körül minket, milyen döntéseket hozunk, mi az amit éppen véghez akarunk vinni, stb.

Ez a te döntésed: figyelsz a halk szelíd hangra vagy megvárod míg megdobnak kővel?

A sas és a róka

A sas és a róka
barátságot kötött.
Egyszerű gondolat
volt a szándék mögött.
Azt is kigondolták,
közel fognak lakni,
egymás közelsége,
barátin fog hatni.
A sas felköltözött
egy jó magas fára,
rókánknak alatta,
bozótban lett vára.
A sas fenn a fészken
fiókákat költött,
s odalenn a róka is
szült néhány kölyköt.
Történt pedig egyszer,
- a rókánk vadászott -
élelemnek híján
a sasunk leszállott,
zsákmányai lettek
a játszó ap-rókák,
miket felzabáltak
az éhes fiókák.
Visszatért a róka,
látja a gaztettet,
mit régi barátja,
a réti sas tett meg.
Kesergett a róka,
kölykeit sajnálta,
tehetetlenségben
fogant szörnyű átka.
Mert repülni nem tud,
hogy fent bosszút álljon,
mert ő földi állat,
szárnya sincs, hogy szálljon.
Annak aki gyenge
átok az egyetlen
vigaszt nyújtó fegyver
az erősebb ellen.
Ahogy telt az idő,
bűnhődött a vétkes,
ki barátságot szeg,
annak esedékes.
Nem messze a mezőn,
áldoztak egy kecskét,
istennek ajánlva
lángra gyújtott testét.
Az otthagyott prédát
a sas kifigyelte,
magával ragadta,
fészkébe cipelte.
Ám a zsákmánya még
egy-két helyen égett,
lángra lobbantotta,
a kibélelt fészket.
A perzselt fiókák
mind a földre estek,
az ott járó róka
vacsorái lettek.
Be is falta rögtön,
mind a szegény pára,
a sírva vijjogó
sas szeme láttára.
Mese tanulsága:
barátod ne sértsd meg,
akkor se, ha nem tud
bántani a sértett.
A bosszút megúszod,
Hasznodra nem válhat,
mert, majd igazságot
az isten szolgáltat.

Ha az ember rendben van, akkor......

Hallottam egy csodálatos kis történetet egy lelkipásztorról, aki szombat reggel meglehetősen nehéz körülmények között próbált felkészülni a prédikációra!

A felesége elment vásárolni. Esett az eső, a kisfia unatkozott, nyugtalan volt, mert nem tudott mihez kezdeni magával. Végül a lelkész kétségbeesésében elővett egy régi magazint, hogy átlapozza. Talált egy szép színes oldalt, amely a világ térképét ábrázolta. Kitépte a lapot, szétszaggatta, a darabkákat szétszórta a szoba padlóján és ezt mondta a fiának: „ Johnny,ha össze tudod rakni a térképet,kapsz tőlem egy huszonöt centest”.

A lelkész azt hitte, hogy egész délelőttre való munkát adott a kisfiúnak. De tíz perc múlva kopogtattak az ajtón. A kisfia volt, az összerakott képpel. A lelkész megdöbbent, hogy fia ilyen gyorsan végzett a feladattal. Ott voltak a papírdarabkák, gondosan összerakva, ott volt a hibátlan világtérkép.
- Kisfiam, hogy tudtad ilyen gyorsan összerakni?- kérdezte a lelkész.
- Ó! – mondta Johnny. – Nagyon egyszerű volt. A másik oldalon egy ember képe van. Egy papírt letettem a földre, összeraktam az embert, aztán egy papírlapot tettem a tetejére és megfordítottam az egészet. Rájöttem, ha rendbe teszem az embert a világ is rendben lesz.

A lelkész mosolygott és átadta fiának a negyeddollárost.
Ezzel megadtad a holnapi prédikációm témáját – mondta. „ Ha az ember rendben van,akkor rendben lesz a világa is!”

Mély tanulság rejlik ebben a gondolatban. Ha szerencsétlennek érzed magad a világban és a világot meg akarod változtatni, a legjobb hely ahol kezdheted, magad vagy. Ha lelki beállítottságod pozitív a világod problémái meghajlanak előtted!

A te világod rendben van? Tedd rendbe magad!

Lezlee B. Jonathan

Vadlibák

Öt pont a kanadai vadlibákról

2010.12.03

1. A vadlibák csoportosan, „V” – alakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtó ereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 71%-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.

Ha egymást segítve dolgozunk, és közösségi szellemben végezzük a munkát, akkor sokkal gyorsabban és könnyebben érjük el a célt.

2. Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak a számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon a társai erőfeszítése által.

Ha van annyi eszünk, mint egy kanadai vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel a közös cél érdekében.

3. Amikor a vezető vadliba elfárad, akkor egy másik veszi át a helyét az élen.

A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, és a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.

4. Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben biztassák.

A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás biztató legyen.

5. Ha egy vadliba megbetegszik, akkor két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul, vagy elpusztul a beteg. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik a sajátjukat.

Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, akkor átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogyan ők teszik.

//Tanmesék.hu//

A kutya és gazdája

Egy férfi meg a kutyája sétálnak egy úton. A férfi élvezi a tájat, mikor ráébred, Ő már halott...

Emlékezett arra, mikor haldoklott és hirtelen az is beugrott neki, hogy a mellette sétáló kutyus is évek óta halott volt.

Azon kezdett el gondolkozni, vajon hova viszi őket az út, amin sétálgatnak.

Egy idő után elértek egy magas, fehér falhoz. Hosszú sétány vezetett fel a domb tetejére, ahol egy magas boltív húzódott, ragyogva a napsütésben.

Megindultak a kutyával és ahogy közelebb értek, észre vettek egy asztalt az egyik oldalon, ami mögött egy ember ült.

Megkérdezték tőle : "Elnézést, megmondaná, hogy hol vagyunk, kérem?"

"Ez a Mennyország, uram!" válaszolt az ember.

"Remek! Kérhetnénk egy kis vizet?" kérdezte.

"Természetesen, uram. Jöjjön csak be . - invitálta be az ember és a kapu elkezdett megnyílni.

"Bejöhet a barátom is?" - kérdezte a kutyusára mutatva.

"Sajnálom uram, de állatokat nem engedhetek be."

Az utazó gondolkodott egy pillanatig, majd megfordult és visszament az útra a kutyussal együtt, hogy akkor inkább folytatja útját.

Újabb hosszú séta és újabb magas domb után elérkeztek egy földútra, ami egy farm kapujához vezetett.

Ez a kapu úgy nézett ki, mint amit soha sem zárnak be.Kerítés sem volt. Észrevettek egy fának támaszkodó embert, aki épp olvasott.

"Elnézést, uram, kérhetnénk egy kis vizet?" - kérdezte.

"Persze, ott egy kút, jöjjenek be" - érkezett a válasz.

"A barátom is bejöhet?" - kérdezte az utazó, a kutyusra mutatva.

"Van egy tálka a kút mellett" - bólintott az idegen.

Beléptek mindketten és megtalálták az öreg kutat, meg a tálat. Mikor mindketten eleget ittak, visszasétáltak a férfihoz a fa mellé.

"Mi ez a hely?" - kérdezte az utazó.

"Ez a Mennyország" - válaszolt a férfi.

"Ez furcsa, egy fickó lentebb ugyanezt mondta."

"Úgy érti az arany út, a márvány kapukkal? Nem. Az a pokol."

"Nem bosszantja, hogy így megtévesztik az embereket?"

"Dehogy. Örülünk neki, hogy előre kiszűrik az olyanokat, akik hátra hagynák a legjobb barátjukat."

//Jamekka//

Indiánok és az IQ teszt

Miután a tudósok kidolgozták az IQ tesztet, világszerte elkezdtek felméréseket végezni, hogy ki hogyan teljesít. A tesztet elvégezték gyerekeken, felnőtteken, szegényeken, gazdagokon, városiakon, vidékieken, stb.

Volt olyan eset, amikor kifejezetten annak érdekében töltették ki a tesztet, hogy majd az összegzésnél megállapítsák, hogy a különböző embercsoportok hogyan teljesítenek.

Amikor egy már-már kihalófélben lévő szűk indiáncsoportra került a sor, különös dolog történt. Ahogy kézhez kapták a tesztet, elkezdték egymást közt megbeszélni. Ekkor a felügyelő azonnal közbelépett:

- A tesztet nem szabad egymással megbeszélni és senki nem segíthet a másiknak. Mindenki csak magára számíthat! - harsogta fennhangon.

Erre az indiánok nagyon dühösek lettek, és az egyikőjük felkiáltott:

- Nem az a fontos, hogy én vagyok az okosabb vagy a testvérem! Csak az számít, hogy együtt mire vagyunk képesek!



A mai önző világunkban már gyerekkorunktól kezdve arra vagyunk nevelve, hogy csak az egyéni teljesítmény számít. Az iskolában, a sportban, a munkában csak az számít, hogy egyénileg hogyan teljesítünk! Pedig ez helytelen látásmód. Az valóban fontos, hogy tisztában legyünk egyéni képességeinkkel, de Isten minket társas lénynek teremtett. Szükségünk van egymásra, mert csak csapatban tudunk eredményesek lenni. Ehhez pedig olyan erények szükségesek, melyek már nem divatosak pl. alázat, önfegyelem stb.

A versengés kapzsiságot, büszkeséget és szeretetlenséget okoz. Lássuk be, hogy szükségünk van egymásra, és az ehhez szükséges erények alapja a szeretet.
Forrás:lélektükör

A könyv

Egy végzős egyetemista fiú már hónapok óta kinézett magának egy sportkocsit az egyik autószalonban. Tudta, apjának nem okozna gondot, hogy megvegye neki, ezért volt olyan bátor, és ezt kérte magának ajándékba annak örömére, hogy befejezi az egyetemet. A fiú véletlenül megtalálta az apja íróasztalán a kocsi megrendelőlapját. Nagyon megörült, hogy meg fogja kapni a kocsit, és izgatottan várta a diplomaosztó napját. Amikor végre eljött a nagy nap, és megkapta a diplomát, édesapja behívta az irodájába, és ezt mondta: - Fiam! Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek! Örülök, hogy ilyen jól helyt álltál az egyetemen, és most elkezdheted a nagybetűs életet. Hadd nyújtsam át sok szeretettel ezt az ajándékot - és erre egy szép díszdobozt vett elő. A fiú izgatottan kezdte el kinyitni a dobozt, és döbbenten látta, hogy egy Biblia volt benne, melybe arannyal bele volt gravírozva a neve. Nagyon mérges lett és ezt üvöltötte: - Apám! Van egy csomó pénzed és erre csak egy Bibliát vagy képes ajándékba adni !? - végül mérgében elrohant, és otthagyta a Bibliát a kis díszdobozban. Évekkel később a fiú nagyon sikeres lett az üzleti életben. Voltjó állása, csodálatos családja és mindenki egészséges volt. Egyik nap eszébe jutott az édesapja, hogy meg kellene látogatnia, mivel már idős volt. A diplomaosztó napja óta nem látta. Miközben ezen gondolkodott, telefonon hívták és közölték vele a szomorú hírt, hogy az édesapja meghalt. Nagyon megdöbbent! Amikor elkezdte intézni a temetés körüli teendőket, elment az apja házába, mivel szüksége volt néhány hivatalos papírra. Amint belépett a házba szomorúság és megbánás fogta el. Apja iratai között keresgélve megtalálta azt a Bibliát, amit kapott tőle. Érintetlenül ott volt az asztalán, ahogy azt ő ott hagyta. Könnyes szemmel nyitotta ki, és az első oldalon a Máté 7:11 szerepelt apja kézírásával: ,,Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?" És ahogy olvasta ezt az igét, a Biblia hátuljából kicsúszott egy slusszkulcs. Annak a sportkocsinak a kulcsa, amit apjától kért. A bilétáján a szalon neve, ahol átveheti, és egy megjegyzés:"FIZETVE". Milyen sok alkalommal utasítjuk vissza az élet ajándékait, csak azért, mert nem abban a csomagolásban kapjuk, mint amiben elképzeltük!

A pacsírta

Amikor a világ teremtése befejeződött, az Öregisten szemlét tartott a kicsi teremtményei fölött. Kíváncsi volt reá, hogy hogyan sikerültek. Először es összeparancsolta a madarakot, jöjjenek azok mindenfelől, kicsik s nagyok, s szeretné őköt megnézni.

Na, jöttek es: ott sűrüsödtek az ég kapuja előtt, s mikor az Öregisten végignézett rajtuk, akkor látta, hogy hát ez mind egyforma színű, egyszínű tolla van!

"Há', ez így nem jó" - gondolta magába' az Öregisten. "Szép, színes tollruhákat kell adni nekik" -, s máris kezdte festegetni őköt.

S ott tolakodtak elöl a nagyok s az erősek, hogy minél előbb reájuk kerüljön a sor, és annál színesebbek, szebbek legyenek. A kicsikék félénken összebújtak, s vártak a sorukra. Köztük volt a kicsi búbos pacsirta es. S amint ott várakozott, egyszer csak meglátta, hogy egy szegény öregasszony menyen az úton, a hátán egy nagy zsákval. Megbotlott a kicsi öregasszony, elesett s a zsákból szerteszét gurultak a magvak, amelyeket összegyűjtögetett. Alig tudott feltápászkodni szegényke.

A kis pacsirta odareppent hozzá:

- Majd én segítek néked! Te csak ülj le s pihenj! Majd én esszecsipegetem az eleséget.

Elkezdte csipegetni a magvakat, vissza a zsákba. Sok vót s bizony öreg este lett, mire elkészült mindenvel. Akkor azt mondja az öregasszonynak:

- Gyere, édes lelkem, majd én mutatom neked az utat, hogy el ne tévedj, biztosan hazatalálj.

S ott röpködött előtte s kísérte egészen hazáig.

Így bizony csak másnap reggel ért vissza az ég kapujához. Addigra a madarak már mind ott páváskodtak, begyeskedtek, egyik szebb vót, mint a másik, olyan szép tollruhákat kaptak.

A kicsi parcsirta szégyenkezve béállt közéjük, s amikor az Öregisten meglátta, a tenyeribe vette s azt mondta:

- Kicsi pacsirtám, elkéstél. Má' elfogyott minden égi festék, egy mákszemnyi nem maradt. Nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj: Te segítettél a kicsi öregasszonynak, én meg adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen: legyen nagyon-nagyon szép a hangod, sokkal szebb, mint a többié, és tudj a magasba röpülve szépen énekelni.

Azóta a kicsi pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara.

(székely népmese, Budai Ilona gyűjtése)

Tudós ember

"Egyszer egy nagy tudású mester úgy döntött, hogy elutazik 2 hétre pihenni a városból vidékre. Persze ahogy híre ment a dolognak, a földművesek versengeni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák otthonukban vendégül. A mester nem variált, hanem az első földművesnek, aki elé járult és felajánlotta neki vendégszeretetét, elfogadta a meghívását és oda költözött hozzá 2 hétre.

Mikor letelt a két hét és eljött a búcsú ideje, a mester kifejezte elégedettségét és a földműves invitálására, aki felajánlotta neki, hogy jöjjön el hozzá legközelebb is, megígérte, hogy jövőre is el jön hozzá. Búcsúzóul egy zsák gabonát adott neki és azt mondta, hogy ezek nagyon különleges gabona magok és egy külön földterületre ültesse el őket, ne a többi közé és különös gonddal gondozza őket.

A földműves megfogadta a tanácsot és egy külön parcellára vetette a mestertől kapott varázs magokat. Egy év múlva, mikor a híres mester ismét pihenni jött hozzá, nagy örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó volt a termés, de azon, ahová azokat a magokat ültette, amit tőle kapott ott tízszerese lett a szokásosnak. A mester örömmel hallgatta a földművest és mikor ismét eltelt a két hét, és ismét búcsúzkodni kezdtek, megint egy zsák gabonát adott neki ajándékba és megint ugyan azokat az instrukciókat hagyta hátra a földművesnek, aki természetesen ismét meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon meg.

Ez így is ment legalább tíz évig. A mester minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető földművesnél 2 hetet, majd mikor elment, búcsúzóul adott neki egy zsák „varázsmagot”. A földműves, a nagy hozamnak hála persze nagyon meggazdagodott és egyre szebben tudta vendégül látni a mestert. Gazdagsága és terményei messze földön híresek lettek, olyannyira, hogy a környékbeliek is mind hozzá kezdtek el jönni vetőmagért…

Szóval a tízedik látogatása után a földműves mikor búcsúzkodtak és ismét kapott egy zsák „varázsmagot” nem bírta tovább és így szólt a nagy tudású mesterhez:

- Mester kérlek engedj meg nekem egy kérdést!
A mester mosolyogva biccentett, hogy kérdezhet, mire a földműves így szólt:
- Kedves mester! Most már tízedik esztendeje jössz és áldod meg jelenléteddel házamat és annak népét és nagy kegy nekünk jelenléted a sorstól. Nem is beszélve a felbecsülhetetlen ajándékról, amit minden évben kapunk tőled, és amitől gazdagság lett a jutalmunk. De áruld el kérlek, hogy honnét szerzed ezeket a csodálatos varázs-magvakat?

Erre a mester így szólt:
- Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az az, hogy sétálhatok a természetben. Ezen sétáim során gyakran jártam a gabona földjeiden és szemléltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen szép kalászt találtam, akkor annak a magjait leszedtem és egy zsákban gyűjtöttem neked össze. Tehát ezek a magvak nem „varázs-magvak”, hanem a te földed és munkád eredménye. Én csak kiválogattam belőle a legszebbeket és aztán oda adtam neked, hogy azzal gazdálkodjál…"

Az elégedetlen férj

Volt egyszer egy ferfi, aki nagyon belefaradt a mindennapi munkaba. O mindennap dolgozni jart, a felesege meg csak otthon ult. Szerette volna, ha a felesege is megtudna, mi mindenen megy keresztul nap mint nap, ezert egy este igy imadkozott:

Mindenhato atyam! Mindennap dolgozni jarok, es naponta 8 orat robotolok, mikozben a felesegem csak itthon ul. Szeretnem, ha o is megtudna, mi mindenen megyek keresztul, ezert kerlek uram, add, hogy egy napra testet cserelhessunk. Amen.

Es Isten az o vegtelen bolcsessegeben meghallgatta a ferfi a kereset. Es a ferfi masnap reggel mar noi testben ebredt.

Felkelt, reggelit keszitett a parjanak, felebresztette a gyerekeket, kikeszitette az aznapi ruhajukat, reggelit adott nekik, becsomagolta a tizoraijukat, elvitte oket az iskolaba, hazament, osszeszedte a vegytisztitoba valo holmikat, es elvitte, megallt a banknal is, penzt vett fel, elment bevasarolni, kifizette a szamlakat, es rendezte a csekk-konyvet is. Kicserelte a macska almot, es megfurdette a kutyat. Ekkor mar delutan egy ora volt, es igyekeznie kellett, hogy be tudjon agyazni, hogy rendet rakjon, porszivozzon, es meg a konyhat is felseperje es felmossa. Es mar rohanhatott az iskolaba a gyerekek ele, akik hazafele meg vitatkoztak is vele egy sort. Kitett egy kis sutit meg tejet, es ravette a gyerekeket, hogy irjak meg a leckejuket es tanuljanak. Ezutan felallitotta a vasalodeszkat, es tevet nezett, mikozben vasalta a ruhakat. Fel otkor nekiallt krumplit pucolni, es zoldseget mosni, hogy egy kis salatat keszitsen. Kisutotte a hust, es egy kis zoldbabot is parolt melle vacsorara. Vacsora utan kitakaritotta a konyhat, beinditotta a mosogatogepet, majd elrakta a tiszta edenyeket, megfurdette a gyerekeket, es agyba dugta oket. 9-re mar nagyon faradt volt, es bar a napi munkaval meg nem vegzett, ugy dontott o is bebujik az agyba, ahol meg elvartak tole, hogy szeretkezzen, es o ezt panasz nelkul meg is tette.

Masnap reggel, amikor felebredt, azonnal leterdelt az agya melle, es igy imadkozott:
Mennyei Atyam! Nem tudom, mire szamitottam. Belatom, hiba volt, hogy irigykedtem a felesegemre, mert kepes egesz nap otthon lenni. Kerlek Uram, nagyon kerlek, csinaljuk vissza a cseret!

És Isten az ő végtelen bölcsessegevel ezt felelte:
Fiam, látom, tanultál a leckebol, es ezert boldogan cserelem vissza a dolgokat abba a formaba, amiben eredetileg is voltak.
Csak kilenc honapot várnod kell még.
Tegnap este teherbe estél.

Mesélek Neked......

Egy szép napon az erdei állatok versenyt rendeztek saját szórakoztatásukra.
Építettek egy magas falat és megkérték a békákat másszák meg.
Csábító volt a fődíj, finom falatok, így hát sok jelentkező akadt a feladatra. Körbegyűltek az állatok, nyulak, medvék, rókák és farkasok, no meg persze vaddisznók. Felharsant a kürtszó és kezdetét vette a viadal. Legalább ötven béka indult neki a meredek falnak.

- Úgy sem sikerül nekik - mondta egy nyúl és mikor kimondta három béka le is esett a földre.

- Túl gyengék ehhez! - harsogta a medve és láss csodát: tíz béka megint lepottyant a talajra.

- A békák nem is tudnak falat mászni - nevetett a vaddisznó, erre vagy húszan zuhantak le a falról!

Ez így ment egészen addig, míg csupán egyetlen béka haladt a csúcs felé. Ő viszont már majdnem felért.

- Le fog esni - morogta a farkas de nem így történt. A béka felért a csúcsra! Egyedül az ötvenből, egyedüli békaként teljesítette a távot. Pedig olyan kis vézna béka volt. Az állatok körbeállták.

- Gratulálunk, hogy sikerült épp neked? - kérdezte a róka.

- Mi a titkod? - kérdezte egy másik béka.

- Gyakoroltál? - szegezte neki kérdését a farkas.

Csakhogy a béka csendben maradt. Ekkor döbbentek rá: a győztes béka SÜKET! Ő nem hallotta, nem hallhatta a kétkedő, lekicsinylő és pesszimista megjegyzéseket. Csak saját belső hangját hallotta:-Feljebb, feljebb, feljebb! - mondogatta magában. Tudta, hogy képes rá és nem vették el önbizalmát.

Mert lássuk be, nap mint nap találkozunk olyanokkal akik ezt súlykolják belénk. Úgyhogy tanuljunk meg a kellő időben süketté válni! Olyankor csak saját, őszinte belső hangunkra hallgassunk! Akkor többször érünk fel a csúcsra.

Mosoly

Az asszony egy fárasztó munkanap után állt sorban kenyérért egy furgon mellett, amely minden nap, adott időben érkezett a patika szomszédságába. A kenyér finom volt és olcsónak számított, ő tehát igyekezett kifogni, hogy lehetőleg minden nap jusson belőle nekik is. A szeme ide-oda révedezett az utca túloldala és a sorban előtte álló, hajlott vállú öregember háta között, de nem fogta fel, mit lát: mindennapos szürke kötelességei zakatoltak az agyában. Most beugrik az óvodába a gyerekért, aztán hazaviszi, és paprikás krumplit fog főzni vacsorára, ahhoz éppen jó lesz egy kis friss kenyér is. Danika majd közben ellesz a tévével. Jobb, ha nem a szobájában játszik, mert akkor ötpercenként nyávog, hogy anya, gyere - ehhez most neki se ideje, se kedve, se türelme nincs. Sietnie kell, hogy elkészüljön, mire hazaér a férje.

Végre ő került sorra a furgon ajtajánál.

- Egy kilót kérek - mormolta fásultan.

Az eladó - harminc körüli nő - hátrafordult és leemelt egy kenyeret a polcról. Visszafordult és átnyújtotta. Az asszony felemelte a kezét az előre kikészített pénzzel, és felemelte a tekintetét is, egyenesen az eladó szemébe nézve. Az eladó rámosolygott.

Az a mosoly egy élő ajándékmosoly volt. Az ennivaló mellé lelki táplálékot adott: átmelegítette az asszony belsejét, felragyogtatva a színtelen utcát és a monoton, egyhangú napot. Az asszony hökkenten visszamosolygott, nem akarta elhinni, hogy éppen neki, pont neki és csak neki szólt az a finom, meleg, szeretetteli mosoly.

Eltette a szatyorba a kenyeret.


Az óvodában azzal lepte meg Danikát, hogy megkérdezte, van-e kedve a játszótérre menni. Most valahogy nem tűnt olyan életbe vágónak a sietség, sokkal fontosabbnak érezte, hogy a gyermekének örömet szerezzen. És büszkén dicsérte meg, amikor felmászott a mászóka legtetejére.

Otthon a tévé elé ültetés helyett ismét választási lehetőséget kínált fel a gyereknek:
- Van kedved főzni velem?

A kisfiú lelkesen bólintott, és teljes komolysággal összpontosított a krumplihámozás bonyolult műveletére. Az asszony meghatottan figyelte.

Sokáig dédelgette magában azt a mosolyt, amit aznap kapott. Még évek múltán is, amikor eszébe jutott, ugyanazt a csodálkozó meglepődést érezte, hogy miért éppen ő részesült ekkora ajándékban. Újra és újra átélte, hogy egyetlen pillantással át lehet adni a szeretet melegét. Megértette, hogy akiben ilyen energia van, az képes szétszórni maga körül és örömmé varázsolni a fakó hétköznapokat mások számára is. Mosolygott tehát, kéretlenül és önzetlenül, megváltoztatva annak a napját, akinek átadta az ajándékát.

//A tanmesék-ben olvastam//

Tanulságos történet

A halász hazatér fatörzsböl vájt csónakján és találkozik egy külföldi
piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató megkérdezi
a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább
is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, pl. halászgatok. Játszom a gyerekeimmel.
Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász.
A piackutató itt közbevág:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan
egy nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló
vonóhálós flottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztülárulná a halait, közvetlenül a gyárnak
tudná eladni amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el
tudna menni ebből a por észekboő Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná
a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni?- érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember - Nyugdíjba vonulhatna.
Otthagyhatná a városi rohanó életformát és egy távoleso faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni egy kicsit!

//Emailben kaptam //

A szánkó

Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.

A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.
(Móra Ferenc)

Kőbe vésve

Két barát ment a sivatagban.
Kirándulásuk alkalmával összevesztek, és az egyik barát képen törölte a másikat, aki megsértődött, és anélkül, hogy szólt volna bármit is, beleírta a homokba:
Ma a legjobb barátom lekevert egyet!

Mentek tovább a sivatagban, egy oázishoz értek, ahol elhatározták, hogy megfürödnek. Az a barát, aki kapott egy pofont, fuldoklani kezdett, de a másik kimentette. Magához térvén, kőbe véste:
Ma a legjobb barátom megmentette az életemet!

Az a barát, aki lekevert egyet, majd megmentette a másikat, megkérdezte:
- Mikor megütöttelek, homokba írtad. Most meg kőbe vésted. Miért?
A másik azt válaszolta:
- Mikor valaki megbánt, csak homokba szabad írnunk, hogy a megbocsátás szele eltörölje a szavakat. De ha valaki jót tesz velünk, véssük kőbe, hogy senki se törölhesse el.

TANULD MEG SÉRELMEIDET HOMOKBA ÍRNI, A JÓSZERENCSÉDET PEDIG KŐBE VÉSNI!

Azt mondják, egy különleges emberrel találkozni, akit tisztelsz, egy pillanat műve.
Megszeretni egy nap elég, de az illető elfelejtéséhez már lehet, hogy kevés egy élet.
(Számomra ismeretlen az írója)
Forrás: Internet

A büszke tölgy fa

    

Volt egyszer egy Köröskörül erdőben egy Sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn. A madarak vágyakozva nézték erős Ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.

- Hess innen, hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett. ::: Hess, Hess,,?

Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyen, és ha olykor egy-egy Tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta a fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket. Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:

- Olyan éhesek vagyunk! Adj egy kis makkot!

A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepotyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak a duruzsolását hallgatta reggeltől estig. Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földből, de Amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshova. Képzeljétek! ... már az árnyéka sem kellett senkinek! Egy darabig így is Megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az Évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és - tetszett vagy nem tetszett! - Belebújt a kukac. Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.

Tavasz volt akkoriban. Minden fa boldogan érezte magában az új nedvek keringését, csak a tölgyfa állt rosszkedvűen, magányosan, szárazon. A féreg egyre jobban gyötörte.

- Ó, jaj nekem - sóhajtotta -, elpusztulok!

Keserves nyögését meghallotta a közelben tanyázó mókusasszonyka. Tüstént abbahagyta fiacskái mosdatását.

- Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? - Kérdezte sajnálkozva. - Mindjárt idehívom Harkály doktort!

- Nem kell! Nem kell! - Hadonászott a fa. - Biztosan bosszút állna rajtam, és összevagdalna a csőrével, amiért nem engedtem be az odúmba.

- Ugyan, mit képzelsz? - Csóválta a fejét a mókus, és azért is elfutott a harkályért.

Harkály doktor tüstént ott termett. Még pici, piros sapkáját sem vette le a fejéről. Nem sokat törődött a tölgyfa nyögésével. Végigkúszott rajta, körbekopogtatta, Azután egy helyen megállt, és erős csőrét mélyen a kérgébe ütötte.

- Megvagy, Ferge mihaszna!

Ügyesen kiemelte, és - volt nincs! - Már el is tüntette éhes kis begyében. A tölgyfa felsóhajtott:

- Jobban vagyok!

-Körös-körül őzek, leskelődtek mókusok, madarak figyelték, hogy mi lesz. Mindenki örült, Amikor a doktor bekapta a kukacot. A tölgyfa pedig csodálkozva kérdezte:

- Miért segítettél rajtam? Hiszen énrám mindenki haragszik!

Erre a körülállók kacagni kezdtek, és a harangvirágok összekoccantották fejecskéjüket.

- Ó, te tölgyfa! ... Senki sem haragszik rád, Hanem te haragudtál az egész világra!

Harkály doktor hozzátette:

- Beteg voltál, de most már meggyógyulsz. Orvosságot is rendeltem: sok vidámságra, madárdalra van szükséged.

- Meglesz! Meglesz! - Kiáltották az állatok, és mindjárt körültáncolták. A Tölgyfa nagyon sokáig nem tudott szólni, csak állt közöttük, szégyenkezve. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és kitárta ág-karjait a madarak felé:

- Gyertek ide hozzám

Azok nyomban odasereglettek, és örömükben olyan vidáman kezdtek csivitelni, füttyögetni, énekelni, mintha mi sem történt volna.

(Fésűs Éva: Az ezüsthegedű c. mesekönyve)

Öreg ember Öreg fa

  

Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.

Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.

Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.

- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.

Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.

- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.

- Mit, te?

- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.

- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.

De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:

- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?

És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.

- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagyúr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.

Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:

- Nagyapó szeretnék lenni.

- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.

- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.

Édesapám elkomolyodva nézett rám.

- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?

- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.

Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.

- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.

- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.

- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.

- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.

- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?

Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.

- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.

Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.

- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.

- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.

Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.