Van ugy az ember

Vitó Zoltán : VAN ÚGY AZ EMBER

Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.

És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:

Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.

A kertekre leszált a dér /Juhász Ferenc/

            Juhász Ferenc: A kertekre leszállt a dér

 

A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esok jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a vén felhok elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az osz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég,
Kék füst száll, csöndes a vidék.

Kun Magdolna: Egyszer megérted fiam

Egyszer, ha már elérhetetlen
távolságban leszek tőled fiam
és vánszorgó lábnyomom is elfújja a szél,
nem hagyva magad körül porszemnyi
emléket sem, mi rólam mesél,
jusson eszedbe gyermekkorod
mosolygó napjai.
Láss magad előtt egy képet,
ahol ketten állunk, te meg én...
Talán hároméves lehettél,
mikor határozott szavakkal mondtad
- szeretlek-
S abban a pillanatban
valami leírhatatlanul jó érzés melengette
lelkemet
Hittem, hogy az életnek,
ennél boldogabb percei nincsenek,
nem lehetnek,
mert, aki így szeret, az soha
nem fájdíthat szíveket.
Emlékszel arra, mikor sírós szemeiddel
esdőn néztél rám
s én féltő mozdulattal hajoltam hozzád,
hogy karomba vegyelek,
mert, ha ölelhettelek,
felszáradtak arcunkról a könnyek
s napfénnyé változtak
az ereszekre lecsorgó, hulló esőcseppek.
Emlékszel, elengedtelek,
mikor szabadságra vágytál.
Repülhettél, mint a szárnyait kitáró sas,
mely, akkor is átszeli a tengert,
ha tajtékzó hullám sodorja...

De az a sas, az a sas, fiam,
a végtelenbe szállva is tudja,
honnan indult el, és hol van
régi otthona...

Lehoczky János
A vizek fohásza

Vándor, ki szomjadat oltod forrásom vizével
vigyázz reám!
Én hűsítem arcodat forró nyári napsütésben,
én frissítem fáradt testedet vándorútjaid után.
Csobogásom nyugtatja zaklatott lelkedet,
habjaim tánca bűvöli tekintetedet.
Poros gúnyádat tisztítom,
egészséged őrzöm.
Szépítelek, gyógyítalak,
üdítelek, vidítalak.
Erőmmel hajtod gépedet, malmodat.
Tartom csónakodat, hordozom hajódat.
Általam sarjad vetésed,
én küldök termékeny esőt
szikkadt kertjeidre.
Ott búvom édes gyümölcseidben,
a nádasok illatában rejtezem,
barlangok mélyén, erdők rejtekén,
sziklák között, csúcsok fölött,
posványban, sodrásban,
rám találsz.
Az élet bárkáit ringatom.
Otthonaként velem érez megannyi lény,
úszó, lebegő állat, lengedező növény.
Kusza hínár, tündérlő virág,
meglepő, eleven vízivilág.
Remélő ikra, játszi poronty,
leső harcsa, óvatos nyurga ponty.
Bölcső vagyok,
folytonos születés csöndes színpada.
Kezdet vagyok, a földi élet ősanyja.
Változás vagyok, végzet vagyok, a pillanat méhe.
Állandóság vagyok, szüntelen harcok békévé összegződő reménye.
Szelíd forrásként becézhetsz,
érként, patakként kedvelhetsz,
folyamként köszönthetsz.
Megmosolyogsz tavaszi pocsolyákban,
üdvözölsz berekben, limányban,
lidérces lápon, keserű mocsárban.
Csepp vagyok és óceán.
Tomboló vihar és szivárvány,
búvópatak és szökőár,
felhő és kút.
Ismersz, mint szigorú jéghegy, zord jégvilág,
mint lenge hópehely, tréfás jégvirág,
illanó pára, gomolygó zivatar.
Vízesés robaja, hullám moraja,
cseppkő csöppenése, veder csobbanása,
eső koppanása, véred dobbanása.
Kék vagyok, mint a tenger,
fénylő, mint a csermely,
szőke, mint a folyó,
zöld, mint a tó,
fehér, mint a hó.
Feszítő gőz vagyok, tanulj meg tisztelni!
Csikorgó fagy vagyok, tanulj meg kibírni!
Aranyhíd vagyok, tanulj meg csodálni!
Örvény vagyok, tanulj meg vigyázni!
Buborék vagyok, tajték vagyok,
szeretned kell!
Hűsítő korsó vagyok,
heves zuhany vagyok,
élvezned kell!
Tükör vagyok, arcod vagyok.
Hullám és híd, part és a víz.
Erő és báj, folyó és táj,
úszás és merülés,
áldás és könyörgés,
értened kell!

Víz vagyok.
Őrizned kell!

Junius 4-ike

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szûz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövõ századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.
Ettõl vonaglik minden magyar rög
Ettõl vérez ki majd nyomunkba hág
Ettõl nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdõk ettõl zúgnak-búgnak
Ettõl reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kõvé ettõl vállnak
Kemény kövek élõ szívként fájnak.

Amíg élünk ettõl fájunk, égünk
Sírban ettõl nem lesz pihenésünk
Ettõl szorul a kezünk ökölbe
Ettõl sír a gyermek anyaölben.

Fenyõmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Juhász Gyula :
TRIANON


Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

Aranyosi Ervin: Érints meg!

Aranyosi Ervin: Érints meg!
  Érints meg,  erre kérlek ha kisbabád vagyok! 
Ölelj gyakran magadhoz, nélküled megfagyok!
 Ne csak pelenkázz, mosdass, ha éhezem etess!
Puszild meg arcom százszor, mert így természetes!
Ringass el két karoddal, nyugtasd meg lelkemet,
öledbe bújva érzem, hogy jó szülőm szeret!
Érintésed ha érzem, az biztonságot ad,
Érints meg, ez az érzés, mindig velem marad!  
Érints meg, erre kérlek,  ha gyermeked vagyok,
s nem értem a világot, s félelmeim nagyok.
 Ne tarts magadtól távol, ha veled dacolok,
helyemet nem találom, sok még az új dolog! 
az utat hozzám, próbálj megérteni! 
könnyű álmokat hozz rám, s akarj érinteni! 
Jó éj puszid oly édes, olyan megnyugtató,
mesélő érintésed álomba ringató!  
Kamasz fiaddá váltam? Érints meg akkor is!
 Lelkem nem érzéketlen, csak más világba visz!
Ne hidd, hogy azért bántlak, mert most komisz vagyok.
Ezer tüském is vágyja az ölelő karod! 
Magam felnőttnek érzem,  s hangodra szomjazom, 
az élet viharához így alkalmazkodom. 
Ketté szakadt világban, még helyem nem lelem,
viselj el hogyha bántlak, s maradj mindig velem!   
Érints meg!  kérlek,  ha barátod vagyok! 
megnyugtat ölelésed, ha más felzaklatott!
Biztató szép szavakkal lelket is önts belém.
értelmet adj a létnek, és tarts tükröt elém.
 Kétségeimet vesd el, tudasd: fontos vagyok! 
Lehet hogy érintésed, minden, amit kapok.
Ha szomorú a lelkem, vidámíts végre fel,
legyél velem ha baj van, s nem hagylak én sem el!  
Kedvesem, éltem párja, most hozzád fordulok, 
érintésed, szerelmed, a legszentebb dolog.
 Ám tévedés azt hinned, a szenvedély elég.
Ezer félelmem kerget a karjaidba még. 
Megnyugtat ölelésed, vigaszt nyújtasz nekem,
lágyan szoríts magadhoz és szebbítsd életem! 
Ilyenkor végre érzem, – szemünk együtt ragyog.
Olyannak szeretsz engem, amilyen ÉN vagyok.  
Felnőtt gyereked lettem, most már csak az leszek,
s van már saját családom, kiket ölelhetek.
Anyám, s apám karjára mégis számíthatok.
 Érints meg most is, kérlek, mikor gyenge vagyok.
Szülői ölelésed, ma is sokat jelent,
így segíts értékelni, múltat jövőt, jelent.
Már én is másképp látlak, jobban becsüllek már. 
Ami fájt elfelejtem, az élet jó tanár.   
Érints meg még!  ezt kérem  idős szülőd vagyok. 
Erős karodra vágyom, mielőtt meghalok! 
Érints meg, ahogy egykor érintettelek,
amikor apró voltál, kis, védtelen gyerek. 
Ülj le a közelembe, fogd kezem, adj erőt,
simíts az öreg arcon, sok ráncot, vad redőt!
Melegítsd át a szívem, megfáradt tagjaim, 

ÉRINTS MEG

ÉRINTS MEG

Ha kisbabád vagyok –érints meg.
Szükségem van az érintésedre, úgy, ahogyan talán sosem képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretet ad.
Ha gyermeked vagyok –érints meg.
Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.
Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.
Jóéjpuszid édes álmokat hoz.
Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.
Ha kamasz fiad vagyok –érints meg.
Ne hidd, hogy nem kell éreznem, hogy törődsz velem
Csak azért, mert már majdnem felnőttem.
Szükségem van szerető karjaidra, szükségem van lágy hangodra.
Az élet viharában a bennem élő gyermek érted kiált.
Ha barátod vagyok –érints meg.
Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.
Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.
Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.
Lehet, hogy az érintésed minden, amit kapok.
Ha életed párja vagyok –érints meg.
Talán azt hiszed, hogy szenvedélyed elég nekem.
De csak karjaid tartják távol a félelmet.
Szükségem van lágy, vigasztaló érintésedre
Mely emlékeztet, hogy olyannak szeretsz, amilyen vagyok.
Ha felnőtt gyermeked vagyok –érints meg.
Ha van is saját családom, akiket megölelhetek,
Mégis szükségem van anyám vagy apám karjára, mikor gyenge vagyok.
Szülőként máshogy látlak.
Már jobban tudlak becsülni.
Ha idős szülőd vagyok –érints meg.
Ahogy én érintettelek, mikor kicsi voltál.
Fogd a kezem, ülj közelebb, adj erőt.
Melegítsd megfáradt tagjaimat közelségeddel.
Bár a bőröm ráncos, érintésre vágyik.

Boldog Karácsonyt !

Boldog Karácsonyt !

Fújhat bármiféle szél, válhat gonosszá a tél az este békét ígér.
Lassan itt a pillanat, talán ma felenged a fagy az összes jég szív alatt.
Kinn a hóesés minden lábnyomot befed, ahogy a hit a sok sebet.
És a fák felett valahol ott lebeg a halk csengőszó.

A díszek elég díszesek a cukrok szalonképesek a szomszédok sem mérgesek.
Magunkban elcsodálkozunk, miközben ajándékozunk gyanús, hogy milyen jók vagyunk.
Nem is értjük, hogy angyalok hova kóboroltak el.
Hova tűntek egész éven át és miért csak most jöttek el?

Boldog Karácsonyt, kívánjunk Boldog Karácsonyt.
Az ünnep úgy szép, ahogy ránk talált hisz együtt éljük át.
Hát, Boldog Ünnepet, valóra váló reményeket.
Legyen ma boldog, aki itt lehet.
Boldog Ünnepet.

Hát, kívánok Neked az ablakodba fényeket a fényhez szép csendeket.
A csendhez tiszta vágyakat, s a vágyhoz mindig társakat,
Mindig jó társakat.
Mindig új hitet múló bánatok után, ugye nem felejted el.
S, ha mi is kérhetünk ugye lesz nekünk a szívedben hely...

Boldog Karácsonyt, kívánjunk Boldog Karácsonyt.
Az ünnep úgy szép, ahogy ránk talált hisz együtt éljük át.
Hát, Boldog Ünnepet, valóra váló reményeket.
Legyen ma boldog, aki itt lehet.
Boldog Ünnepet.

PÓTVIZSGA SZERETETBŐL:

PÓTVIZSGA SZERETETBŐL:

A Mester nagy iskolájában
Ma szeretetből pótvizsgáztam.
Tanítóm előtt remegve álltam...
Az első vizsgán én megbuktam.
A tételt bár kívülről tudtam,
De a gyakorlatban előre alig jutottam.

Szeretem én, ki engem szeret,
Minden jó embert, akit csak lehet,
De az ellenségem?
Aki megrágalmaz, kinevet,
Ad mindenféle csúfnevet,
Gyaláz és megaláz engemet?

Ilyet nem tudok szeretni! Nem!
És ezt húztam ki a tételen,
,,Hogy az ellenségemet is szeressem!"
Szereted-e? - Kérdezte tanárom,
Az én Mesterem és Megváltóm.
Nem tudom, hiába próbálom!

Szelíden monda, de erélyesen:
- - Pótvizsgára mész, és ha mégsem
Tanulod, megbuksz egészen.
A szeretet nehéz tétel,
A legtöbben ebben buknak el,
Mert, aki bánt is, szeretnünk kell!

De Mesterem tovább tanított,
Különórára magához hívott,
Szeretetével sokat kivívott!
Mutatta kezén, lábán a sebet,
Hogy mennyit terem a szeretet,
Eltűri a kereszt-szegeket.

Eltűri a gúnyt, a gyalázatot,
Töviskoszorút, s nehéz bánatot.
A dárdaszúrást, mit értem kapott.
Így tanított, szívem felrázta.
Látta, hogy hajlok a tanításra.
Szeretetét a szívembe zárta.

És most pótvizsgáztam belőle.
Ott volt az ellenségem is.
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle,
De szeretettel feleltem,
S e szeretettel őt megnyertem...
És a pótvizsgán átmentem.

Tovább tanulok, tovább megyek,
Vannak ,,szeretet-egyetemek",
Magasak, s mégsem elérhetetlenek!
Mert más tudományt sokat tanulhatok,
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok.
Ha szeretet nincs bennem:
semmi vagyok.
Túrmezei Erzsébet

Minden napnak a maga öröme

Minden napnak a maga öröme

Elalvás előtt mindig végiggondolom,
mit termett ez a nap, melytől most búcsúzom.
Néha túlcsordulnak a zajos történések,
s gondolatban még félig sem érek,
- annyi új benyomás, kaland és élmény,
némi siker, szép szavak vagy remény,
tiszta öröm és fénylő szeretetláng,
vigasz, szépség vagy épp egészen más:
szürkeség, gond, baj vagy betegség,
csalódás, nyűg vagy szeretetlenség,
meg nem értettség vagy szavaknak éle,
rosszindulat, szorongás réme...
és sorolhatnám a jókat s a rosszakat,
melyek nyomai betöltik napunkat -
ha a túlpörgött napot épp végiggondolom,
fel sem dolgozom, hisz elnyom az álom.

Van persze, hogy sokkal szürkébb a nap,
új élmény hozzánk nem sok juthat,
van, hogy taposómalom az egész,
s az ember úgy érzi, már teljesen kész...
ha eseménytelenül gyászos s örömtelen,
kedvetlen, még akkor is mindenféleképpen
minden napnak megvannak a pillanatai,
melyeket azért, igen, meg lehet találni,
még akkor is, ha a rossz történések
adnak neki kesernyés hátteret, jelleget,
s húztak benne mélyebb rovásokat.
Az ember azért sokszor rácsodálkozhat,
ha aznap mégiscsak volt valami igaz,
:
valami tiszta, valami fényes, valami jó...
valami,
amiért mégis, mégis érdemes volt
aznap felébredni.
Jószai Magdolna

FALU VÉGÉN KURTA KOCSMA...

1. PETŐFI SÁNDOR
   
   Falu végén kurta kocsma,
   Oda rúg ki a Szamosra,
   Meg is látná magát benne,
   Ha az éj nem közelegne.
   
   Az éjszaka közeledik,
   A világ lecsendesedik,
   Pihen a komp, kikötötték,
   Benne hallgat a sötétség.
   
   De a kocsma bezzeg hangos!
   Munkálódik a cimbalmos,
   A legények kurjongatnak,
   Szinte reng belé az ablak.
   
   „Kocsmárosné, aranyvirág,
   Ide a legjobbik borát,
   Vén legyen, mint a nagyapám,
   És tüzes, mint ifju babám!
   
   Húzd rá cigány, húzzad jobban,
   Táncolni való kedvem van,
   Eltáncolom a pénzemet,
   Kitáncolom a lelkemet!”
   
   Bekopognak az ablakon:
   „Ne zugjatok olyan nagyon,
   Azt üzeni az uraság,
   Mert lefeküdt, alunni vágy.”
   
   „Ördög bújjék az uradba,
   Te pedig menj a pokolba!...
   Húzd rá, cigány, csak azért is,
   Ha mindjárt az ingemért is!”
   
   Megint jonek, kopogtatnak:
   „Csendesebben vigadjanak,
   Isten áldja meg kendteket,
   Szegény édesanyám beteg.”
   
   Feleletet egyik sem ad,
   Kihörpentik boraikat,
   Végét vetik a zenének
   S hazamennek a legények.
   
   

EZ A VERS CSAK EGY KICSIT MÁSKÉPPEN

Telepszegleten szeszelde
csermely mellett elhelyezve,
benne kedve tetszelegne,
teszem fel, nem esteledne.

Egek rendre estelednek,
erek, berkek csendesednek.
Dereglye sem megy keresztbe,
hever e fekete csendbe.

Szeszelde bezzeg nem csendes,
zeng-peng benne zene rendes.
Szesz ereje szerteterjed,
embereknek kedve gerjed.

Hej, menyecske, kedves lelkem,
erjedt hegylevet kell nyelnem!
Legyen hetven esztendeje,
de meg heves szesz ereje!

Zenemester, sebesebben!
Kerekedett fene kedvem.
Keresetem szerteverem,
lelkemet meg eltemetem.

Megjelennek rendelettel:
csendesebben kedvetekkel!
Telep feje heveredne,
esetleg elszenderedne!

Legyen vele beste lelke,
te meg eredj fene helyre!
Zene zengjen, szedte-vedte,
pendelyemnek lehet veszte!

Esmeg mennek, reteszt vernek:
Legyenek csendesek kendtek!
Szentek lelke legyen velek,
kedves egyetlenem beteg.

Feleletet egy meg nem tett,
berekesztnek szesznyeletet.
Zene menten befejezve,
s szertemennek csendesedve

(Kérdés: Vajon ezt melyik más élő
nyelven lehet így elmesélni, 2011-ben?)

Minden napnak a maga öröme

Elalvás előtt mindig végiggondolom,
mit termett ez a nap, melytől most búcsúzom.
Néha túlcsordulnak a zajos történések,
s gondolatban még félig sem érek,
- annyi új benyomás, kaland és élmény,
némi siker, szép szavak vagy remény,
tiszta öröm és fénylő szeretetláng,
vigasz, szépség vagy épp egészen más:
szürkeség, gond, baj vagy betegség,
csalódás, nyűg vagy szeretetlenség,
meg nem értettség vagy szavaknak éle,
rosszindulat, szorongás réme...
és sorolhatnám a jókat s a rosszakat,
melyek nyomai betöltik napunkat -
ha a túlpörgött napot épp végiggondolom,
fel sem dolgozom, hisz elnyom az álom.

Van persze, hogy sokkal szürkébb a nap,
új élmény hozzánk nem sok juthat,
van, hogy taposómalom az egész,
s az ember úgy érzi, már teljesen kész...
ha eseménytelenül gyászos s örömtelen,
kedvetlen, még akkor is mindenféleképpen
minden napnak megvannak a pillanatai,
melyeket azért, igen, meg lehet találni,
még akkor is, ha a rossz történések
adnak neki kesernyés hátteret, jelleget,
s húztak benne mélyebb rovásokat.
Az ember azért sokszor rácsodálkozhat,
ha aznap mégiscsak volt valami igaz,
:
valami tiszta, valami fényes, valami jó...
valami,
amiért mégis, mégis érdemes volt
aznap felébredni.
Jószai Magdolna

Fiamhoz

Rónay György:

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier —
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.Utóirat

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.

Várnai Zseni,--Nem volt hiába semmi sem----

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Acélkerék is megkopik,
Hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
Nem fogja be a rozsda sem,
Csiszolja minden mozdulat,
S forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nem adnak ingyen semmit ám,
Voltak keserves napjaim,
És rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
Bizony egyet-mást tenni kell,
Legalább így az életem
Nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra, és
Egyszerre oly üde vagyok,
Hogy a szemem harmatgyöngyös,
Hajnali rét gyanánt ragyog,
S leánykám, mint a Március,
Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
Őt nézem és bimbókorom,
Újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
Hiszen az idő úgysem áll,
Csak aki meddőségekben élt,
Azé a vénség, rút halál.
Szánom az inyenc élvezőt,
Csömörnél mása nem marad,
Koldus, ki mit sem áldozott,
S nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz kicsit fáradt vagyok,
Nehéz a toll is néhanap,
De a lehalkult szívverés
Fiam szívén erőre kap,
Szépségem múlik – nem sírok,
Leánykám arcán tündököl,
Szinte sok is, e két gyerek,
Mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
Bár néhanap békétlenül
Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
Hogy ürmöm mézzé édesül…
Sokat fizettem? Nem tudom,
Hiszen mindennek ára van…
Ezerszer újra kezdeném
Alázatosan, boldogan.

Pünkösd

A pünkösd újszövetségi egyházi ünnep, amelyen a kereszténység a Szentlélek kiáradásának emlékét ünnepli meg.^[1] A Szentlélek az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének végpontja, áradása; ez a kiáradás. A Szentlélek (görögül pneuma, latinul Spiritus Sanctus) ezen a napon áradt ki az apostolokra, és ezzel a napot új tartalommal töltötte meg a keresztények számára:

És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok. (Apostolok cselekedetei 2. fejezet, Károli Biblia)

A pünkösd a sínai szövetség ünnepe volt a zsidóknál Krisztus korában. Akkor a jelei a szélzúgás és tűz volt, Isten jelenlétének, kegyelem kiáradásának jelei. Az Új szövetség előjeleit a próféták mondták ki az Ószövetségben, Krisztus születése előtt: "Új szövetséget kötök veletek...akkor majd...új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek...Az én Lelkemet oltom belétek..."(Ez. 36,25-27; 11,19; Jer. 31,31k). Keresztelő Szent János is jövendölt. (Jézus) majd "Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni"[4] Jézus Keresztelő Szent Jánosnál keresztelkedett meg, és rögtön utána galamb szállt Jézusra. Ezért a Szentlélek jele a katolikus ikonográfiában a galam।

//wikipédia//

Naszádos József: Pünkösd

Új élet serken fában és virágban,
nedvek duzzadnak kibomló világban,
újra ébred minden a réten,
aranyló napsugár táncot jár a szélben.

Megbolydult az élet!
Csillogó leány szemek hamisan kékek,
pünkösdölő rózsával kezében
a legény sarkantyúja felkacsint az égre.

Zsong, zsibong a természet.
Ember még nem bajlódik a terméssel.
Fehér galambsereg szál elejében,
vidám gyereksereg kergetődzik a téren.

Templomba indulnak a népek,
ünnepre készülődnek ifjak és vének.
Lányok és asszonyok haja de fényes,
bíbor ruhájukban mind fenséges.

Harang szavával felesel az ének,
lelkekben szunnyadó Lélekadó Lélek.
Magzatok magvának erejével,
felkölti a lelkeket izzó lángnyelvével.

Minden okuk meg van ünneplésre!
Patakzik a bor a nap hevében,
táncot járnak bokázó tüzes legények,
ámulatba ejtve sikongó menyecskéket.

Áldás legyen Ember örömében!
Föld javából vegyen, mi kell a teljességhez,
nem kísértve meg a teremtésben
azt, kit dicsőít, magasztal, ez az érdem.

Pünkösd ünnepe

Húsvéthoz kapcsolódva pünkösd is mozgóünnep, amely május 10-e és június 13-a közé esik. Az ünnep elnevezése a görög pentekosztész, azaz "ötvenedik" szóból származik, ugyanis ez az ünnep a húsvét utáni 50. napon kezdődik.

Pünkösd ünnepét a keresztény egyház annak emlékére tartja, hogy Jézus mennybemenetele utána Szentlélek leszállt az apostolokra.
Az 50 nap a zsidó vallásból ered. Ők ünnepelték a Pészach utáni ötvenedik az aratás, az első gyümölcsök, majd később a Tízparancsolat adományozásának ünnepét.

Piros Pünkösd napját ezer éve virággal köszöntik Európa sok országában. Magyarországon is újra piros betûs nap a Pünkösdhétfô. De mi is ez az ünnep? A hozzá fűződő népszokásokat réges-rég elfelejtettük. Vagy mégsem?Pünkösd napjára minden felébred. Abbahagyja a lusta nyújtózást a világ, ember és állat párt keres. Nedvektôl duzzadnak a levelek, zsong és zsibong az élet.

József Attila:

Pünkösd előtt

Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vének irigy ujja.

Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.

Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.

Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!


. A legények pünkösdi rózsát tettek annak a lánynak az ablakába, akinek udvarolni akartak.
Fehér galamb: a templomban sok helyen a Szentlélek jelképeként fehér galambokat engedtek szabadon.

Zöld ág: nyírfaágat, gyümölcságat, bodzát tettek pünkösdkor a házakra, az istállókra, hogy távol tartsák tőlük az ártó, gonosz szellemet.





Jöjj Szentlélek

Jöjj Szentlélek, mennyekbõl,
Hószín galamb Istentõl,
Áldott égi szeretet,
Töltsd be árva szívemet!

Ó, Szentlélek, drága fény,
Téged bírni vágylak én!
Jöjj, foglalj el teljesen
E csodás szép ünnepen!

Szép tavasznak reggelén
Tündököljön hit, remény:
Hogy te ápolsz engemet,
S mennybe viszed lelkemet!
Somogyi Imre (HH 122)

Az idén Pünkösd vasárnapja
junius12
-én lessz

Anyák napi megemlékezés. köszöntő

Anyák Napját hagyományosan, május első vasárnapján ünnepeljük. Maga az ünnep nagyon régi, már az ókori Görögországban is tartottak tavaszi ünnepségeket az anyák tiszteletére. A történelem során később is mindig volt egy olyan nap, amikor az anyákat is köszöntötték.

Édesanyánk az a személy, akivel születésünkkor (de már előtte is) először kapcsolatba kerülünk, és akivel ez a láthatatlan kötelék meg marad egész életünkben. Ő az, akihez örömünkkel, bánatunkkal fordulhatunk. Ő az egyetlen aki mindvégig feltétel nélkül szeret, aki számára mindig mi, a gyerekei vagyunk a legfontosabbak, akárhány évesek legyünk is.

Ő tartotta, és tartja ma is össze a családot, jelenléte, gondoskodása életünk része. Ő az aki aggódik miattunk, aki őszintén örül sikereinknek, akihez mindig visszatérhetünk, és aki mindent megbocsát. Május másodikán köszöntsük hát az édesanyákat. Ilyenkor illik legalább pár szál virággal a kezünkben odaállni anyánk elé, megölelni, és akár egy szép verssel, vagy pár szívből jövő szóval felköszönteni.

Az édesanya

Nincsen a gyermeknek
Olyan erős vára,
Mint mikor az anyja
Őt karjaiba zárja.

Nincsen őrzőbb angyal
Az édesanyánál,
Éberebb csillag sincs
Szeme sugaránál.

Nincs is annyi áldás
Amennyi sok lenne,
Amennyit az anya
Meg ne érdemelne.

//családi net//

Húsvéti ének az üres sziklasir mellett

Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó – mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szúrnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és a sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom…
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg,
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon.
éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!

Biblia

Bódás János - Biblia

Egy kopott könyvem van nekem,
s ha hozzám minden idegen,
kinyitom s már nem vagyok árva:
fényes mennyei seregek
suhannak s visznek hozsánnázva.

Fekete tó, - s napként ragyog.
Mint fáradt, húnyó csillagok,
le-lehullok, de itt találok
megújulást. Ebből születnek
vértanúk, szentek s óriások.

Kis könyv. Sok ,,bölcsnek" langy mese,
s én, a senki, győzök vele:
benne annyi tűz s annyi hit van,
mint földet rendítő erő
a hallgatag kis dinamitban.

Égi kamra. Nincs rajt lakat.
Szomjamat oltja, jóllakat
s tőle Istent hordom magamban.
S tudom, hogy szavam, életem
győztes, ifjú és halhatatlan.
Bódás János

Ég és Föld között

Azt mondják egy év elteltével könnyebb lesz!

A tavasz sem tavasz már énnékem.

Az újjáébredés gyönyöre számomra a fájó valóság.

Hiányotok árnyékot vetett minden szépségre,

sötét fátyol hullt a természet csodás ébredésére.

Tavasz van ,de eltüntek a rigófüttyös reggelek

amelyeket úgy szerettem,

a virágokkal csipkézett gyümölcsfák méz illata

hova lett?

saláta, retek, zöldhagyma –kivánatos tavaszi izek,

most miért nem ilyenek?

Hol a tarack, a libafü amely zöld gyepet varázsolt a borsósorokba?

A kertetek üres.

Az ásó és kapacsapkodás hangja elcsendesült.

Csak a megcsonkitott meggyfa áll az udvarban, egyedül.

Turbékoló galambpár már őt sem táncolja körül.

A lassan szóródó kölesmagocskák hangja is elcsitult

Emlékképek sorakoznak gondolataimban...

Tapadnak hozzám mint borostyán az élő fára-életet remélve.

Fájdalmasan szoritják torkomat, sirni kéne...

Az édes OTTHON hiánya mardossa lelkemet.

Mióta létezem ez az első tavaszom ily üresen.

Azt mondják egy év elteltével könnyebb lesz!

S én még mindég itt állok ég és föld között lebegve

az emlékekbe temetve, a csillagokat fürkészve,

TITEKET kereslek! Drága szüleim!

De gondolataim húznak lefele, és csak a hideg sirban látlak titeket.

Ott fekszetek egymás mellett pihenve,

Az élet terheitől elsietve, egymást gyorsan követve mentetek el,

mert nektek igy a könnyebb-együtt lenni, egymást örökké szeretni!

S itt fenn az ég és a föld között lebegve négy leányotok sirat ,

Titeket KERESVE.

Mikor lesz már könnyebb?

Tavasz van, és a kertetek üres!
//ism//
Így érzem én is