Vallomás

Meggyújtotta a gyertyát és leült a földre. Volt valami egészen magával ragadó abban, ahogy a földön ülve ezt a kis lángot figyelte. Ünnepi hangulata volt, habár nem volt nagyon mit ünnepelnie. Advent. Eljövetel. Ezek a szavak kavarogtak a fejében, de a szavak nem igazán jutottak el a szívéig. A világ kiölte belőle – gondolta, de most nem haragudott a világra sem, csak nézte ezt a gyertyát, ahogy békésen ég. Pamacs, a kis cica jött be az ajtón, és a lábához dörgölőzött.
- Kis Pamacs! – mondta neki, és kezével simogatni kezdte – Milyen könnyű neked! Neked mit sem kell foglalkoznod a világgal, és látod, én így szeretlek, hogy te mit sem törődsz az egésszel.
A cica úgy figyelt, mintha értené a szavakat, erre ő így folytatta.
- Ha más nem is hallgat meg engem, most neked mondom el. Te mindig figyelsz, mikor beszélek hozzád. – kezébe vette a cicát – Szóval… Nemsokára Karácsony lesz… de mennyi sok Karácsonyon túl vagyunk már? Emlékszem gyermekként mennyire vártam. Minden nappal, ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, én este csak néztem ki az ablakon és álmodoztam. Mennyire szép is volt. Néztem, ahogy hullik a hó, napközben játszani és szánkózni mentünk, mennyit nevettünk, Istenem. Édes- és ártatlan napok voltak ezek, és most ahogy ezt a gyertyát meggyújtottam újra felidéződtek bennem a régi szép emlékek. Te ugyan nem érted ezt, de igaz barát vagy, mert meghallgatsz engem – mondta és közben kedvesen megsimította a macskát – Ahogy felnőttünk minden megváltozott – folytatta –, mintha elveszett volna az ünnep, mintha megváltozott volna a világ, pedig csak mi változtunk meg. Mégis mikor meggyújtom ezt a gyertyát, olyan mintha egy pillanatra újra gyermek tudnék lenni, mintha az ünnep azzal támadna fel, hogy én gyermekké változom. Mert a felnőttek dolga az ajándékvásárlás, a gyermekeké meg az ünneplés. Ünnepelni ajándékok nélkül… – egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából – Tudod… – folytatta és közben a kis cicát nézte – Az emberek ilyenkor folyton azt kérdezgetik, azon gondolkodnak, hogy milyen ajándékot kellene venniük, vizsgálják, hogy mennyi pénzük marad, azt gondolják szeretetük annál nagyobb, minél több pénzt költenek valakire. Pedig a valódi ajándék a szív ajándéka, és szív nélkül a legdrágább ajándék sem ér semmit – a cica most a fejét könnyeden a kezébe fektette, mint aki meg akarja vigasztalni – Ó, de a világot megváltoztatni kell-e egyáltalán? Minek erőlködni és próbálkozni? – kérdezte most hangosan – Hiszen nem az-e a szeretet, hogy úgy fogadom el a világot, ahogyan van? – csend honolt a szobában a költői kérdés után. Csak nézett maga elé, és simogatta a kis Pamacsot; egyfajta melankolikus érzés kerítette most hatalmába – Mit is beszélek… hiszen valahogy meg kell tanulnunk adni… – Rövid szünetet tartott, majd letette a macskát és újra a gyertyát nézte – Nincs itt senki. Ez a vallomás most szóljon a lángnak, a lángon keresztül meg annak a gyermeknek, aki valaha én voltam – mondta könnyeden – Talán felnőttem én is, és minden megváltozott körülöttem, talán már nem vagyok olyan jó, nem vagyok olyan türelmes, kedves, megértő, és nem tudom olyan ártatlansággal szemlélni a dolgokat, mint gyermekkoromban. De azért az a gyermek, aki álmodozva nézett ki az ablakon, az a gyermek talán még mindig itt van bennem valahol – közben a cica kiment a szobából – Mit tudhatnak erről az emberek? – újra könnybe lábadtak a szemei – De felnőni nem rossz dolog – folytatta – Csak a felnőtt tanulhat meg igazán adni, de ahhoz, hogy tisztán tudjon adni, ahhoz fel kell ébresztenie magában azt a gyermeki ártatlanságot is, mely az idők során kiveszett belőle. Talán ez az eljövetel… Ez a gyermek eljövetele. A gyermek megszületése mi bennünk. – rövid szünetet tartott – Talán ez az ünnep… amit várunk…
Kopogtattak.
- Ki az? – kérdezte.
Egy kedves barát lépett be az ajtón. Ő gyorsan elfújta a gyertyát és könnyes szemmel üdvözölte az érkezőt.
- Indulnunk kell! Nemsokára bezár a karácsonyi vásár! – mondta az érkezett.
Ő meg csak nézett maga elé.
- Indulnunk kell – mondta ő is lassan, és bizonytalanul felállt, de közben még a gyertyát nézte, ahogy a füst felszáll az eloltott láng helyéről – Igazad van! Felnőttünk… ideje, hogy menjünk – szemeit eltakarta, hogy barátja ne lássa a könnycseppeket, közben meg kabátot és sapkát húzott.
Pamacs a konyhába szaladt, ők leoltották a villanyt és együtt léptek ki a ház ajtaján…
/Gergó Dávid/

Adventi történetek

Adventi sorozatunk első történetének címe: "Hallom Uram, jössz!"

Este van, várunk. Valaki jön, egyedül, de nem üres kézzel. Többet hoz, mint bárki hozhatna, többeket vonz mint bárki vonzhatna. Most még csak mi vagyunk, egyedül. Várunk egy jövőt, remélünk egy napot, egy utat, melyen elindulhatunk, mely az életbe visz. Nem tudjuk mikor jön, de tudjuk, hogy miért. Értünk jön, minket akar. Teljes odaadásunkat, ráhagyatkozásunkat, életünket akarja. Érte mindent el kell hagynunk és Ő a mindent adja nekünk. Csodákat tesz majd, tanít, talán velünk is csodát tesz. Megszólít, megérinti lelkünket és meggyógyít. De vajon meghalljuk-e majd ha hív, látjuk-e majd ha köztünk jár, érezzük-e ha megérint? Akarjuk-e igazán Őt és készek vagyunk fogadni?

Talán nem is vagyok felkészülve, talán nem is vagyok hozzá elég jó, elég tiszta. Mit mondok majd neki, ha ideér hozzám, az én hajlékomba? Nem, nem vagyok rá méltó, de csak egy szóval mondaná... Ha csak egy szóval is szólna is hozzám, biztos megváltozna minden!

Jön, már hallom! Lépései egyre kopognak az utcák kövén. Még nem látom Őt, alakját, de biztos Ő az! Nem áll meg a kirakatok előtt, nem tér be a színházba sem, határozottan jön. Lépései elnyomják az autók zaját, a gyárak is halkabban zúgnak. A kórházakban fáradt arcok néznek ki az ablakon, ráncos kezek fogják meg a kilincseket: „Uram, te vagy az? Ó, messze vagy még, nem látlak jól!" A kartonviskók megremegnek az esti szélben, gyerekek húzzák magukra lyukas takaróikat: „Édesanyám, ki az, akitől elmúlik a hideg, a tél? Azt mondtad nemsokára eljön!" Megfáradt katonák törlik meg homlokukat a táborban és néznek az égre: „Mikor lesz már béke? Hozd el nekünk a háborúskodás végét!"

Gyertya gyúl az éjszakában, fénye erősebb az utcák fényénél, elnyomja a reklámok izzóit. Úgy látom a kórházban gyújtottak gyertyát, de milyen erős a fénye... Vagy talán a nyomortelep gyertyája ez? A frontvonalak gyúltak fel újra? Egy szál gyertya fénye, és milyen erős! Lehet, hogy Ő gyújtotta meg ezt a gyertyát, hogy lássa az utat, lásson minket. Vagy mi gyújtottuk, hogy meglássuk Őt? Biztos hogy jön! Figyelj, most nem aludhatunk el! Hallod lépteit? Én hallom Uram, jössz!

Adventi történetek - 2. rész

Adventi sorozatunk második történetének címe: "Adni akarok valamit"

Nem is tudom, mikor gondoltam rá utoljára. Kicsit szégyellem magam, hogy ennyi idő eltelt és én csak rohanok-szaladok a holnapba. Pedig tudom, hogy Ő sokat gondol rám. Minden nap eszébe jutok és elmosolyodik. Nem nevet ki, nem, Ő szeretetből mosolyog. Nap mint nap küld egy mosolyt, csak hát hogyan lehetne azt észrevenni, amikor itt nekem a munka, meg a család, meg a bajok... Jaj, annyi minden van és ha nem figyelek eléggé, ha nem összpontosítok, biztos becsúszik valami hiba. Nehéz mindent kézben tartani. Pedig ha többet gondolnék rá, ha azzal a mosollyal a lelkemben kelnék fel minden reggel, akkor biztos könnyebb lenne és biztos jobban is sikerülne minden. Vagyis csak vele sikerülhet igazán bármi is, azzal a meleg, szerető kedvességgel, ami tőle jön, onnan messziről, vagy épp oly közelről.

Ma eszembe jutott. Egy gyerek játszott a parkban, hóembert épített és rám nézett. Őt láttam a szemében. Nem tudtam foglalkozni a gondolattal, de egész nap eszembe jutott. Most este van és nem tudom elfelejteni, érzem: eljön. Most biztos el fog jönni. Olyan régóta várjuk már, igazából még nem is láttuk, de tudjuk, hogy jó, tudjuk, hogy szeret és minden nap, minden egyes nap gondol ránk. Az utcán, a parkban, a boltban, a munkában, a vasárnapi ebédeknél, de még a postahivatalban is érzem néha. Meg-meglátogat egy vidám tekintettel, egy jó szóval, egy segítő kéznyújtással, egy önzetlen adománnyal, bár Ő maga még nem jött el. Most mégis érzem, hogy közeledik.

De vajon mit mond majd ha meglát? És mit mondjak majd én neki? Biztos tudja, hogy bár Ő minden nap, én csak úgy elvétve gondoltam rá. Ő minden nap adott nekem valamit, én nem is tudom, mikor viszonoztam bármit is ebből. De talán még nem késő! Adni akarok valamit én is. Olyan akarok lenni, mint a jó fa, amely tavasszal virágot, nyáron hűs árnyékot, ősszel jó gyümölcsöt ad, télen pedig tüzemnél melegedhet.

Uram, gyere, már nagyon várlak! Este van és hideg, a városban sokan alszanak már, de én nem tudok lefeküdni, azt hiszem megvárlak! Az ablakból messze ellátni, hátha meglátom majd, ahogy az udvarra beérsz... Fény gyúlt az utcán, úgy látom gyertyát gyújtottak. Talán az utadat készítik. Gyorsan! Gyújtok egyet én is, hogy lásd merre kell jönni. Most már két gyertya világít.

Adventi történetek - 3. rész

Adventi sorozatunk harmadik történetének címe: "Három gyertya fénye"

Csendben ült a földön. Előtte virágok, gyertyák régi díszek voltak sorban kirakva. Szerényen, a szemét lesütve igazgatta a kincseit, várta, hogy valaki lehajol hozzá és érdeklődően kézbe vesz egyet-kettőt a kiállított darabok közül. De nem így történt. Az emberek siettek, ki-ki a maga ügyében rohant előre, talán nem is látták őt. Rongyos, szakadt ruhájában, küzdve a hideggel és az éhséggel ült ott egész nap. Csak ő és a ki tudja honnan beszerzett, hol talált áruja, amit egy tizenkét éves kislány össze tud szedni az utcán kirakott lomokból, az üzletek régen leselejtezett díszeiből. Senki nem akar már ilyen kacatokat hazavinni, ez talán már csak neki lehet érték. Megsárgult csipkék, kifakult művirágok, élet sosem volt bennük.

Szép lassan bealkonyodott és ő elindult valahova. Talán haza, talán egy mindig új hely felé, amit estére otthonnak lehet nevezni. Ahol csend van és nem fúj a szél, nem ugatnak a kutyák, nem bántanak rossz felnőttek és komisz utcagyerekek. Hideg volt és egyre sötétebb. Gondolataiban talán egy szebb jövőről, egy boldog gyermekkorról álmodott. Fényről, szeretetről, szülőkről, akik sosem hagyják el őt. Karácsonyról, amely nem csak színes, villogó kirakatokban múlik el.

Talán jön majd valaki, aki melegséget, reményt, hitet hoz neki is. Talán épp gyerekként jön el. Ártatlan, törékeny, védtelen gyermekként, de magában hozza mégis a világot, amely értelmet ad mindenki életének. Egy más világot, melyben nem rohannak el már mellette az emberek, kezéből a művirágot élővé varázsolják, arcára pedig mosolyt - olyan valamit, amit rég nem láthatott rajta senki.

Lehet, hogy erre gondolt, ahogy haladt a téli estében. Lehet, hogy ő is egy kis csodát várt, egy eljövetelt, egy megváltót, aki közelebb volt már, mint gondolta. Hirtelen fényre lett figyelmes. Két gyertya világított valahol erősen, tisztán, őszintén, melegen... Tekintete ebbe a fénybe merült, mint egyetlen menedékbe. Reménye és célja lett ez a fény, melybe kapaszkodott az éjszakában és nem akarta elengedni. Eszébe jutott, hogy nála is vannak gyertyák. Ócskák és régiek ugyan, de vannak. Meggyújtott hát egyet s így már három gyertya fénye járta be a szíveket.

Adventi sorozatunk negyedik történetének címe: "Nem fázunk többé"

Várakozunk. Egy megállóban állunk idősek és fiatalok. Az útra nézünk, messze, hátha feltűnik, hátha jön már. A várakozás lehet kellemes, lehet vágyakkal teli, de lehet elhúzódóan gyötrelmes is. Mikor jön már? Egy gyerek az anyja ölében alszik. Édesen, mély álomban öleli anyja nyakát, biztonságban, szeretetben van. Anyja arcát is béke, nyugalom varázsolja szépre. Tekintete a távolba néz. A padon idősek ülnek. Ujjaik türelmetlenül kopogtatnak a fán, de szemükben a remény fénye. Egymásra néznek: „Ne félj, jön mindjárt..." Mennyi várakozás lehet már a ráncok mögött? Az idő, a könyörtelen intéző mély barázdákat húzott az arcukra, ahogy a jó földműves tavasszal, vetés előtt megmunkálja a földet. De csak ráncok ezek, szívük elevenen dobog valahol a bő kabátok és a színes, kötött mellények melegében. Talán most kicsit gyorsabban is, mint általában, mert tudja, sokak szívével egy ritmust üt most a várakozásban.

Így állunk együtt. Az esti város ránehezedik a vállunkra. A hosszas ácsorgásban néhányan elindulnak, de mi maradunk. Tekintetünkkel biztatjuk egymást a kitartásra. Az út szélén egy lány ül, arcát felemeli a könyvből, amit addig olvasott: „Halljátok? Ez ő lesz." És valóban. Egyre többen vélik hallani. Az idősek felállnak a padról, a gyerek felemeli fejét anyja kebléről. Mindenki a sötétbe vesző macskaköveket nézi. Lépések kopognak rajta tisztán, érthetően. A szívek ritmusát kopogja. Akire mindenki várt, közeledik már. Egyszer csak fények gyúlnak, gyertyák. Az első a távolból világít, a második egy ablakból, a harmadik egy utca mélyéről.

Egyre inkább egy alak rajzolódik ki, ismerős alak. Határozottan, de nyugodtan jön felénk. A gyertyák meleg fényében már nem fázunk többé. Mosolyogva nézünk egymásra, szorítjuk egymás kezét: „Látod, nem volt hiábavaló!" A megállóban valaki egy negyedik gyertyát vesz elő, meggyújtja. Már biztosan látjuk, Ő az!

//Szatmári egyházmegye blog//

jó az Úr Mamika

Borús, esős nap volt. Bár nem fagyott, az utcák mégis csúszósak voltak egy kicsit.

Henk letekerte az ablakot, és intett egy öregembernek, aki fázósan állt az ajtónyílásban.

- Maga kérte a taxit?

- Igen, én telefonáltam, de nem magamnak rendeltem, hanem a fenti lakónak. Meier mamának.

- Hívja hát le, a kocsi előállt.

Az idős ember habozott.

- Nem tudna segíteni egy kicsit? A néni már nyolcvanhat éves, és segítség nélkül nemigen tud lejönni a lépcsőn. Segítenék én neki, de tönkretesz a reuma. Teljesen meggörnyeszt. Nem nagy segítség lenne neki.

- Jó kis munkát szerzett nekem! – vigyorgott Henk – És hol hagyjam az autót? Az egész utcában nincs egy szabad parkolóhely.

- Nyugodtan itt hagyhatja, mások is így szokták.

- Persze, aztán ki fizeti majd a büntetést? Talán Meier mama?

- Itt nem jár a rendőrség!

- Na, majd meglátjuk – mondta Henk, és kiszállt a taxiból – Hányadikon lakik a hölgy?

- A másodikon… Én majd figyelek az autóra, de biztos, hogy nem jön rendőr. Segítenék én, ha nem lenne ez a reuma…

- Jól van, melegedjen csak a cserépkályhájánál, megtalálom én azt az asszonyt. Meghallja, ha csöngetek?

- Nyitva van az ajtaja. Mint már mondtam, nehezen tud járni. Reggel és este én szoktam benézni hozzá. Bevásárolni is én szoktam neki, de én sem vagyok már olyan friss. Hetvennégy év – és ez a reuma… Szóval, egyszerűen menjen be hozzá.

- Remélhetőleg nem nagyothalló, nehogy hiába kopogjak…

- Nem, ragyogóan hall.

- Na, akkor menjen gyorsan melegedni.

Henk felbaktatott a lépcsőn. Sok mindent látott már életében, de ilyen bérházban réges-rég nem járt. Sötét volt a lépcsőházban. Hirtelen nekiütközött a térdével egy szemetesvödörnek. Fájdalmában felkiáltott, hogy hol a csudába lehet a villanykapcsoló. De egy lélek sem moccant.

Felért a másodikra, kinyitotta az ajtót, és máris egy kis szobában állt. Szokása szerint már a nyelvén volt egy jókedvű, tréfás megjegyzés. De amint megpillantotta a kis helységet, torkán akadt a szó. Kezével a kilincsen és fél lábbal a szobában úgy állt ott, mint egy viaszfigura, az arcára volt írva a csodálkozás. Úgy érezte magát, mintha egy régi korba pottyant volna. A szoba egész berendezése az ötvenes évek stílusára emlékeztette. Azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen matrózruhában és térdzokniban meglátta volna saját magát, annyira emlékeztette a kép a gyermekkorára. Az otthonosan duruzsoló cserépkályha, a kandallópárkány, amely az ingaóra mindkét oldalán porcelánfigurákkal volt tele… Az asztalon egy tálca, rajta régimódi csészék, mellette egy kis olajégő, azon pedig egy zománcos kávéskanna.

Ráadásul, hogy a jelenet még hitelesebb legyen, az idős hölgy egy karosszékben ült.

- Mamika – szólította meg Henk önkéntelenül. Mint egy régi képeskönyvben, úgy ült ott az idős hölgy szorosan hátrafésült hajával és horgolt, fekete sáljával.

- Jó napot – felelte, és a ráncos arcból egy barátságos szempár pillantott a fiatalemberre. Erre az arcra sok mindent rajzolt egy hosszú élet bánata, baja.

- Olyan itt, mint egy múzeumban… Mintha megállt volna az idő – mondta Henk.

- Nem állt meg az idő, csak az idős emberek megpróbálják egy kicsit visszatartani. Gyakran nincs is az embernek mása, mint az emlékei… Leülsz egy kicsit?

- Leülni?! Nem látogatóba jöttem. Taxit rendelt, nem?

- Ja igen, természetesen sietsz.

- Hová akar menni?

- A postára.

- Bélyeget venni? – viccelt Henk.

- Nem, telefonálni.

- Te jó ég, ezért nem kell a postára mennie! Emma néni üzletében a sarkon vagy valamelyik szomszédnál biztosan van telefon. Nem az én dolgom ugyan, de így sokkal egyszerűbb lenne.

- Maastrichtba szeretnék telefonálni a lányomnak. Ha a boltból vagy a szomszédból hívom, akkor mások is hallják, akikre nem tartozik. A postán viszont van egy kis fülke, amiben egyedül lehet az ember. Minden évben fel szoktam onnan hívni a lányomat, így karácsony előtt. Legalább ilyenkor halljam, hogy jól vannak-e, rendben van-e minden.

- Azt gondoltam, hogy valamelyik gyerekéhez kell elvinnem, mert ott tölti a karácsonyt. Az idén nem karácsonyozhat a gyerekeinél?

- Nem él már egy gyermekem sem, csak a legkisebb lányom… Ő lakik Maastrichtban.

- És soha nem megy el hozzá Maastrichtba? Vagy mindig ő utazik ide? Biztosan azt gondolja, hogy minek beszél bele az én dolgaimba ez az ember; de csak a telefonálás miatt a postára taxizni, van ennek értelme?

Könnyek szöktek az öreg hölgy szemébe, és remegett a szája, amikor megszólalt:

- Soha nem láthatom… túl messze van… túl elfoglaltak… Írok olykor egy-egy lapot, de amikor felhívom és hallom a hangját… az teljesen más. Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.

- Azt akarja mondani, hogy sohasem látogatja a lánya?

- Nem tehet róla – védte a lányát – Olyan elfoglaltak, és annyira másképp élnek, mint én… A vejem… hát igen, de szépen gondoskodik a lányomról, és együtt kell élniük, nem igaz? Csak az unokáimat, őket jó lenne egyszer látni.

Öreg szemei a távolba révedtek, és Henk észrevette, hogy valami olyasmit kavart fel benne a kérdéseivel, ami nagyon fájdalmas a néni számára.

- Hét gyermekem volt. Kettőt egy hét alatt veszítettem el, diftériában. Hogy ez mit jelent, el sem lehet mondani. Az egyik fiam pedig halászat közben belefulladt a tóba. Az a legrosszabb, ha ilyen fiatalon halnak meg, ezt a legnehezebb elhordozni. Így marad végül egyedül az ember… Már húsz éve, hogy meghalt a férje. Hirtelen nem marad az embernek senkije, akivel beszélhetne. Csak az emlékek maradtak.

Legtovább a legidősebb fiam volt velem. Ő nem nősült meg. Csendes fiú volt mindig is, vele értettük meg egymást a legjobban. Most már annak is több mint egy éve, hogy baleset érte. Pont hatvannégy éves volt. Kenyérért ment le… Soha többé nem láttam… nem láthattam többé. Elgázolták… egy busz. Most már csak a legkisebb lányom él. De nem akarok panaszkodni – nevetett fel minden átmenet nélkül. – Biztosan azt gondolod, hogy micsoda siránkozó vénasszony. Csak ha valaki jön és kérdezget, akkor újra előjön minden.

- Néhány embernek csak nyomorúság jut az életből – mondta Henk komoran. Lehangolta az öreg néni története. – Maga aztán sok mindent végig csinált.

- Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki – válaszolta egyszerűen – De szerencsére még mindig tudok énekelni. Persze, csak úgy magamnak. Már senki sem hallgatná szívesen, hisz nincs már hangom. Az tartott meg, hogy tudtam: Ő velem van, szorosan fog, nem ereszt el. És Ő nem hibázik.

Látva Henken, hogy neki más a véleménye, még hozzáfűzte:

- Nem, nem csak nyomorúság jutott nekem az életben. A legidősebb fiammal évekig nagyon szépen éltünk. Tényleg boldogok voltunk. Hidd el nekem, a bánat sokszor jobban összekovácsolja az embereket, mint a boldogság. Így karácsony táján még jobban hiányzik. Az volt a szokása – nem tudok visszaemlékezni, mikor is kezdte – szóval szenteste mindig hozott nekem valamit. Mindig ugyanazt: egy kis üveg 4711-es kölnit és egy csomag karácsonyi aprósüteményt. Még látom magam előtt, ahogy jött, megpuszilt és ezt mondta: „Jó az Úr, anyám.” Többet nem mondott, de nem is volt rá szükség… Értettük egymást, és tudtuk, hogy ez az igazság.

Henk tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy „ha a Jóisten tényleg olyan jó lenne, akkor jobban vigyázott volna magára”. De az öreg szemek olyan barátságosan néztek rá, hogy inkább nem válaszolt semmit.

- Én itt ülök, és csak beszélek és beszélek, közben te meg nem keresel semmit. Ki fogom neked fizetni. Kicsi ugyan a nyugdíjam, de jóformán nincs is szükségem semmire.

- Ne aggódjon, mamika. Húzza fel nyugodtan a kabátját. Nézzen a kályhára, nehogy valami gond legyen vele, aztán már mehetünk is.

Amikor a félhomályban lépésről-lépésre tapogatóztak lefelé, Henk a nagy dudálásból már gondolta, hogy valaki nem fér el az autója mellett. Kint belekarolt az öreg néni, és együtt baktattak a taxi felé.

- Sokáig tart még? – mordult rájuk egy mérges teherautósofőr. – Már egy örökkévalóság óta állok itt!

- Tartsd a szád! – rivallt rá Henk – Megnézném, milyen gyorsan jársz majd, ha te leszel 86 éves. Vigyázzon, mamika, ne hagyja magát sürgetni… Megvár minket ez a teherautó.

Az öreg hölgy élvezte a rövid utazást, megcsodálta a feldíszített boltokat, az ünnepi kivilágítást és a nagy jövés-menést. Egyszer csak, valószínűleg a sok benyomás hatására, elkezdett halkan énekelni:

„A szép, boldogító, szívet felvidító, szent karácsony elérkezett!

Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani,

Keresztyének, örvendjen a szívetek!”

„Egy kicsit régimódi” – gondolta magában Henk.

Mintha kitalálta volna a gondolatait, megszólalt az asszony:

- Biztosan azt gondolod, hogy milyen furcsa egy öregasszony, de tényleg örülök, még ha szomorú dolgokat meséltem is neked. Csak nincs ellenedre, ha egy kicsit éneklek?

- Énekeljen nyugodtan – mondta Henk – de már itt is vagyunk. Figyeljen csak! Bekísérem a postára. Ott megvár engem, jó? Gyorsan leparkolom az autót, aztán felhívom magának a számot. És addig telefonál, ameddig csak akar. Én megvárom.

- Ez rengeteg pénzbe fog kerülni!

- Mamika, önálló vagyok, és már rég lemondtam róla, hogy ezzel a fuvarral szedjem meg magam. Jöjjön csak!

Miután eljutottak a postáig és lerakta a kocsiját, odakísérte a nénit a telefonfülkéhez. Megmozgatott minden követ, hogy egy széket szerezzen neki. Aztán feltárcsázta a számot, majd letáborozott a fülke közelében. Nevetnie kellett saját magán. Minden nap egy ilyen eset, és hamarosan koldusbotra jutna. Most hát a lányával beszél. Szégyellhetné magát az a lány! „Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.”

Zavartalanul figyelhette Meier mamát. Ott ült a maga kis világában, nagy boldogan, hogy egyedül beszélhet a gyermekével, az egyetlen megmaradt gyermekével. Nem sokat beszélt, néha egy-egy szót, csak figyelt és bólogatott. A szemei viszont ragyogtak. Nagyon boldognak tűnt.

„Istenem – gondolta Henk – milyen kevés is kell ahhoz, hogy egyeseket boldoggá tegyünk!”

- Hát sosem fejezi már be az öregasszony? – riasztotta fel gondolataiból egy durva hang.

- Ha ezt még egyszer kimondod, kaphatsz egyet – fordult Henk fenyegetően a hang tulajdonosa, egy faragatlan fickó felé, mire az ijedten vonult vissza.

Ezek után már senki sem merészkedett a telefonfülke közelébe.

- Na, most boldog? – kérdezte Henk, amikor segített neki felállni. Csak ránézett és bólintott. De a szemei ragyogtak. Hála, boldogság és elégedettség tükröződött bennük.

- Most visszaviszem a széket, hozom az autóm, aztán szépen hazaviszem. Itt benn várjon rám, és vigyázzon jól a táskájára!

Amikor az autóval a posta elé kanyarodott, látta, hogy az öreg hölgy már kijött egyedül a posta épületéből. Ekkor történt a baj. Egy fiatal kölyök elfutott mellette, és elkapta a kézitáskáját. Biztosan azt gondolta, hogy ijedtében majd elengedi, de pont az ellenkezője történt. Magához szorította a táskát. A tolvaj pánikba esett. Erőszakkal kitépte a kezéből a táskát, erre ő megbotlott és elesett. Mindez másodpercek alatt történt. Mire Henk közbe tudott volna avatkozni, már rég eltűnt a táska tolvaj.

Henk egy pillanatig arra gondolt, hogy utánaszalad. Dúlt benne a harag. De aztán a járdán fekvő nyomorult kis teremtésre esett a pillantása. Aggódva térdelt le Meier mama mellé. Nem volt eszméleténél. Olyan rosszul esett, hogy megsérült a feje. Sűrű vér csorgott a sebből, éles kontrasztot képezve a holtsápadt arccal.

Henk kibújt a dzsekijéből, és összegöngyölítve a néni feje alá dugta. Majd az autóhoz rohant, hogy egy takarót hozzon. Amikor visszaért, a néni éppen kinyitotta a szemét. Megismerte őt, sőt egy pillanatra el is mosolyodott. Aztán aggódva próbált beszélni:

- A zubbony… hol a zubbonyod? Megfázol…

- Ne aggódj – suttogta Henk – maradj csak nyugodtan fekve, és gondolj a lányodra, akivel épp most beszéltél. Vigyázok én magamra.

Pillanatok alatt kíváncsiskodók sereglettek köréjük. A mentőápolók alig tudtak keresztültörni a tömegen. Amikor Henk látta, milyen szakszerűen látják el Meier mamát, kicsit megnyugodott. Már vitték is a hordágyon a mentőbe. Erről egyébként ő mit sem tudott, mert újból elveszítette az eszméletét.

- Melyik kórházba viszitek? – tudakolta Henk.

- A Wilhelminába. Talán a rokona?

- nem, nem vagyok rokona… Ma láttam először, de olyan, mintha nagyon régóta ismerném.

Az ápoló vállat vont, és beszállt a mentőbe.

Aznap Henk többször is azon kapta magát, hogy az öreg hölgyre gondol. A kis szoba hangulatára, a bátran viselt szenvedésre és arra a csodálatos képességre, hogy ilyen kicsi dologtól is boldog tud lenni, ha egy ideig hallhatja a lánya hangját, aki különben alig törődik vele. Egyszer egy évben, kicsivel karácsony előtt összegyűjt annyi boldogságot, hogy egy évig elél belőle. Egyszerűen felfoghatatlan! Újra meg újra az öreg, ráncos arcot látta maga előtt.

Azokat a ragyogó szemeket, amikor kijött a telefonfülkéből… És egy ilyen nyomorult kis fickó kezet emel egy ilyen öreg emberre, csupán egy kis aprópénzért! Még jó, hogy nem ismerné fel, ha az útjába akadna, mert aprófát csinálna belőle. Hová fajult a világ!

Amikor délben beállt a taxistandra, elnyújtózott és bekapcsolta a rádiót, meglepetésére egy igehirdetésbe csöppent.

„… a mi korunkban. Lehet-e ma karácsonyt ünnepelni? Békesség a földön? Hiszen annyi minden vesz bennünket körül, ami ennek ellentmond. Az emberek közti viszálykodás, az önzés, a fukarság. Életveszélyes lett élni! Hisz naponta döbbentenek meg borzalmasnál borzalmasabb események! Embereket ejtenek túszul, másokat lemészárolnak, mint az állatokat. Terjed az erőszak, nemzetközi méretekben, de kicsiben is. A városokban a sötétség beálltával már nem szabad bemerészkedni egyes negyedekbe. Százezrek ülnek igazságtalanul börtönben, milliók éheznek. Nincs az embereknek erkölcsi tartásuk. És így akar az egyház karácsonyt ünnepelni? Ugyan!

Mit is jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünnepelünk tulajdonképpen? Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek egymással? Kedves Rádióhallgatók, ugye, ezt mi másképp tudjuk? Ha keveset is tudnak karácsonyról, azt bizonyára mindenki hallotta, hogy Jézus számára nem volt hely a vendégfogadóban. Istennek nem akar az ember helyet adni ezen a világon.

Nem, barátaim, karácsony nem a jó emberek, hanem a jó Isten ünnepe. Ő maga jött be az életünk istállójába, és odahozta az ünnepet. A mi korunkban is, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, és rendet akar csinálni. >>Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani. Keresztyének, örvendjen a szívetek!<<

„Ezt énekelte Meier mama is ma reggel” – gondolta Henk.

„Isten a legdrágábbját, aminél drágábbja nincs, odaadja egy olyan világnak, amely belebukott adósságaiba és bűneibe. Isten jót akar az emberekkel, akik maguktól nem jók. Még azokat is szereti, akik nem keresik Őt. Bolondság ez a modern ember szemében talán, aki azonban megtanulja megérteni ezt, annak feltárul a menny. Az szeretni tanul! A karácsony ezt jelenti: Nem reménytelen a dolog, mert Isten jó…”

- Mi az, alszol? – kopogott egy ember türelmetlenül a kocsi ablakán. Henk felriadt.

- Messze jártál?

- Nagyon messze – morogta Henk, és beindította az autót.

Amikor este belépett a kórházi szobába, rögtön látta, hogy Meier mama nincs jól. Azt sem vette észre, hogy az ágya mellett áll. Nagyon csendesen feküdt, nagyon kicsi volt, nagyon sovány és nagyon öreg. Ráncos arcán egy fájdalmas vonás jelent meg. Henk egy darabig csendben állt mellette. Így végzi az ember, teljesen egyedül…

„Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki…” – csengett még a fülében.

Egyszer csak kinyitotta a szemét a néni, és ránézett. Erősen gondolkozott, hogy ki is áll előtte. Lassan aztán eszébe jutott, és újra felbukkant az öreg szemekben az a mosoly, amit akkor látott bennük Henk, amikor Meier mama reggel a lányával beszélt. Tulajdonképpen több volt ez egyszerű mosolygásnál. Az ünnep ragyogása volt.

„A karácsony” – gondolta Henk.

- Hello, mamika – suttogta rekedten, és óvatosan nyúlt az öreg kezek után. – Úgy fekszel itt, mint egy hercegnő.

Meier mama megpróbált beszélni, de alig-alig jött ki hang a száján. Henk egy nagy kölnisüveget vett elő a táskájából, a legnagyobbat, ami csak kapható:

- 4711… mit szólsz hozzá? És tessék, hogy majd ropogtathasd, ha jobban leszel… karácsonyi aprósütemény.

Az öreg szemekből túláradó boldogság sugárzott, ami mélyen megrendítette a jól megtermett fiatalembert.

- Hát… megjegyezted? – mormolta a nénike, miközben folytak a könnyei.

- Fájdalmaid vannak, mamika? – kérdezte Henk rémülten.

De ő csak rázta a fejét, és végigsimított a fiatalember kezén.

- Átvettem a fiad szokását – mondta Henk, és valami meghatódottság vett rajta erőt. Aztán a nénike fejére tette hatalmas kezét, és szelíden megpuszilta őt. Könnyes szemmel suttogta:

- Jó az Úr, mamika
/Emailban kaptam/

Advent

Szabadi Lívia: A várakozás ideje
.

Várom a havat, hófehéret,
a száncsengőt, a nevetésed,
piros sapkának fehér bojtját...
Kandallótűz meleget ont ránk.

Várom a téli nagy csodákat,
feldíszített karácsonyfákat,
narancs-fahéj illatú estet...
Békességet, nyugalmat, csendet!

Várom a családok mosolyát,
a búcsút intő gondok sorát,
a szívekbe költöző imát...
Mikor jön végre egy jobb világ?

Várom karácsony ígéretét,
lelkekbe lopott szeretetét...
Várom, hogy ne csak egy nap legyen,
várom: Ne kelljen várni sosem!

Anyák napi megemlékezés. köszöntő

Anyák Napját hagyományosan, május első vasárnapján ünnepeljük. Maga az ünnep nagyon régi, már az ókori Görögországban is tartottak tavaszi ünnepségeket az anyák tiszteletére. A történelem során később is mindig volt egy olyan nap, amikor az anyákat is köszöntötték.

Édesanyánk az a személy, akivel születésünkkor (de már előtte is) először kapcsolatba kerülünk, és akivel ez a láthatatlan kötelék meg marad egész életünkben. Ő az, akihez örömünkkel, bánatunkkal fordulhatunk. Ő az egyetlen aki mindvégig feltétel nélkül szeret, aki számára mindig mi, a gyerekei vagyunk a legfontosabbak, akárhány évesek legyünk is.

Ő tartotta, és tartja ma is össze a családot, jelenléte, gondoskodása életünk része. Ő az aki aggódik miattunk, aki őszintén örül sikereinknek, akihez mindig visszatérhetünk, és aki mindent megbocsát. Május másodikán köszöntsük hát az édesanyákat. Ilyenkor illik legalább pár szál virággal a kezünkben odaállni anyánk elé, megölelni, és akár egy szép verssel, vagy pár szívből jövő szóval felköszönteni.

Az édesanya

Nincsen a gyermeknek
Olyan erős vára,
Mint mikor az anyja
Őt karjaiba zárja.

Nincsen őrzőbb angyal
Az édesanyánál,
Éberebb csillag sincs
Szeme sugaránál.

Nincs is annyi áldás
Amennyi sok lenne,
Amennyit az anya
Meg ne érdemelne.

//családi net//

Nemzeti dal

NEMZETI DAL 
Talpra magyar, hí a haza !
Itt az idõ, most vagy soha !
Rabok legyünk, vagy szabadok ?
Ez a kérdés, válasszatok !
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak õsapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk !
Ide veled, régi kardunk !
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot !
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk !
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
(Pest, 1848. március 15
Petőfi Sándor