Két levél

Felix Salten:



A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre kinyúlt.
Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen- mondta az egyik levél a másiknak.
- Nem- ismételte a másik- Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor- mondta az első - Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még nagyon fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a nap csak ritkán süt- sóhajtott a második levél-, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e- kérdezte az első-, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
- Biztosan igaz - suttogta a másik- El se tudom képzelni...Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé.
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
- Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk...
- Mi van ott lenn?
Az első felelte:
- Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt.. De senki sem tudja.
A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
- Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak- felelte a másik - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról- mondta az első levél.
A másik felelte:
- Nem.., hagyjuk...,de... mi másról beszélhetnénk?..- Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk- csillapította az első- Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat.. És az enyhe, pompás éjszakák...

- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk- mondta az első szelíden-, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam?- érdeklődött az első levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla- erősítette az első- Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj!- vágta el a szavát a másik.
- De igazán úgy van- ismételte az első buzgón-, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm- suttogta a másik levél meghatottan - Nem hiszek neked...,legalábbis nem egészen...,te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass!- mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat a szavát vette.

Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó...,most - mondta a második levél - én....
Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.

Itt volt a tél !!