Vallomás
Meggyújtotta a gyertyát és leült a földre. Volt valami egészen magával ragadó abban, ahogy a földön ülve ezt a kis lángot figyelte. Ünnepi hangulata volt, habár nem volt nagyon mit ünnepelnie. Advent. Eljövetel. Ezek a szavak kavarogtak a fejében, de a szavak nem igazán jutottak el a szívéig. A világ kiölte belőle – gondolta, de most nem haragudott a világra sem, csak nézte ezt a gyertyát, ahogy békésen ég. Pamacs, a kis cica jött be az ajtón, és a lábához dörgölőzött.
- Kis Pamacs! – mondta neki, és kezével simogatni kezdte – Milyen könnyű neked! Neked mit sem kell foglalkoznod a világgal, és látod, én így szeretlek, hogy te mit sem törődsz az egésszel.
A cica úgy figyelt, mintha értené a szavakat, erre ő így folytatta.
- Ha más nem is hallgat meg engem, most neked mondom el. Te mindig figyelsz, mikor beszélek hozzád. – kezébe vette a cicát – Szóval… Nemsokára Karácsony lesz… de mennyi sok Karácsonyon túl vagyunk már? Emlékszem gyermekként mennyire vártam. Minden nappal, ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, én este csak néztem ki az ablakon és álmodoztam. Mennyire szép is volt. Néztem, ahogy hullik a hó, napközben játszani és szánkózni mentünk, mennyit nevettünk, Istenem. Édes- és ártatlan napok voltak ezek, és most ahogy ezt a gyertyát meggyújtottam újra felidéződtek bennem a régi szép emlékek. Te ugyan nem érted ezt, de igaz barát vagy, mert meghallgatsz engem – mondta és közben kedvesen megsimította a macskát – Ahogy felnőttünk minden megváltozott – folytatta –, mintha elveszett volna az ünnep, mintha megváltozott volna a világ, pedig csak mi változtunk meg. Mégis mikor meggyújtom ezt a gyertyát, olyan mintha egy pillanatra újra gyermek tudnék lenni, mintha az ünnep azzal támadna fel, hogy én gyermekké változom. Mert a felnőttek dolga az ajándékvásárlás, a gyermekeké meg az ünneplés. Ünnepelni ajándékok nélkül… – egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából – Tudod… – folytatta és közben a kis cicát nézte – Az emberek ilyenkor folyton azt kérdezgetik, azon gondolkodnak, hogy milyen ajándékot kellene venniük, vizsgálják, hogy mennyi pénzük marad, azt gondolják szeretetük annál nagyobb, minél több pénzt költenek valakire. Pedig a valódi ajándék a szív ajándéka, és szív nélkül a legdrágább ajándék sem ér semmit – a cica most a fejét könnyeden a kezébe fektette, mint aki meg akarja vigasztalni – Ó, de a világot megváltoztatni kell-e egyáltalán? Minek erőlködni és próbálkozni? – kérdezte most hangosan – Hiszen nem az-e a szeretet, hogy úgy fogadom el a világot, ahogyan van? – csend honolt a szobában a költői kérdés után. Csak nézett maga elé, és simogatta a kis Pamacsot; egyfajta melankolikus érzés kerítette most hatalmába – Mit is beszélek… hiszen valahogy meg kell tanulnunk adni… – Rövid szünetet tartott, majd letette a macskát és újra a gyertyát nézte – Nincs itt senki. Ez a vallomás most szóljon a lángnak, a lángon keresztül meg annak a gyermeknek, aki valaha én voltam – mondta könnyeden – Talán felnőttem én is, és minden megváltozott körülöttem, talán már nem vagyok olyan jó, nem vagyok olyan türelmes, kedves, megértő, és nem tudom olyan ártatlansággal szemlélni a dolgokat, mint gyermekkoromban. De azért az a gyermek, aki álmodozva nézett ki az ablakon, az a gyermek talán még mindig itt van bennem valahol – közben a cica kiment a szobából – Mit tudhatnak erről az emberek? – újra könnybe lábadtak a szemei – De felnőni nem rossz dolog – folytatta – Csak a felnőtt tanulhat meg igazán adni, de ahhoz, hogy tisztán tudjon adni, ahhoz fel kell ébresztenie magában azt a gyermeki ártatlanságot is, mely az idők során kiveszett belőle. Talán ez az eljövetel… Ez a gyermek eljövetele. A gyermek megszületése mi bennünk. – rövid szünetet tartott – Talán ez az ünnep… amit várunk…
Kopogtattak.
- Ki az? – kérdezte.
Egy kedves barát lépett be az ajtón. Ő gyorsan elfújta a gyertyát és könnyes szemmel üdvözölte az érkezőt.
- Indulnunk kell! Nemsokára bezár a karácsonyi vásár! – mondta az érkezett.
Ő meg csak nézett maga elé.
- Indulnunk kell – mondta ő is lassan, és bizonytalanul felállt, de közben még a gyertyát nézte, ahogy a füst felszáll az eloltott láng helyéről – Igazad van! Felnőttünk… ideje, hogy menjünk – szemeit eltakarta, hogy barátja ne lássa a könnycseppeket, közben meg kabátot és sapkát húzott.
Pamacs a konyhába szaladt, ők leoltották a villanyt és együtt léptek ki a ház ajtaján…
/Gergó Dávid/
Meggyújtotta a gyertyát és leült a földre. Volt valami egészen magával ragadó abban, ahogy a földön ülve ezt a kis lángot figyelte. Ünnepi hangulata volt, habár nem volt nagyon mit ünnepelnie. Advent. Eljövetel. Ezek a szavak kavarogtak a fejében, de a szavak nem igazán jutottak el a szívéig. A világ kiölte belőle – gondolta, de most nem haragudott a világra sem, csak nézte ezt a gyertyát, ahogy békésen ég. Pamacs, a kis cica jött be az ajtón, és a lábához dörgölőzött.
- Kis Pamacs! – mondta neki, és kezével simogatni kezdte – Milyen könnyű neked! Neked mit sem kell foglalkoznod a világgal, és látod, én így szeretlek, hogy te mit sem törődsz az egésszel.
A cica úgy figyelt, mintha értené a szavakat, erre ő így folytatta.
- Ha más nem is hallgat meg engem, most neked mondom el. Te mindig figyelsz, mikor beszélek hozzád. – kezébe vette a cicát – Szóval… Nemsokára Karácsony lesz… de mennyi sok Karácsonyon túl vagyunk már? Emlékszem gyermekként mennyire vártam. Minden nappal, ahogy egyre közelebb kerültünk hozzá, én este csak néztem ki az ablakon és álmodoztam. Mennyire szép is volt. Néztem, ahogy hullik a hó, napközben játszani és szánkózni mentünk, mennyit nevettünk, Istenem. Édes- és ártatlan napok voltak ezek, és most ahogy ezt a gyertyát meggyújtottam újra felidéződtek bennem a régi szép emlékek. Te ugyan nem érted ezt, de igaz barát vagy, mert meghallgatsz engem – mondta és közben kedvesen megsimította a macskát – Ahogy felnőttünk minden megváltozott – folytatta –, mintha elveszett volna az ünnep, mintha megváltozott volna a világ, pedig csak mi változtunk meg. Mégis mikor meggyújtom ezt a gyertyát, olyan mintha egy pillanatra újra gyermek tudnék lenni, mintha az ünnep azzal támadna fel, hogy én gyermekké változom. Mert a felnőttek dolga az ajándékvásárlás, a gyermekeké meg az ünneplés. Ünnepelni ajándékok nélkül… – egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából – Tudod… – folytatta és közben a kis cicát nézte – Az emberek ilyenkor folyton azt kérdezgetik, azon gondolkodnak, hogy milyen ajándékot kellene venniük, vizsgálják, hogy mennyi pénzük marad, azt gondolják szeretetük annál nagyobb, minél több pénzt költenek valakire. Pedig a valódi ajándék a szív ajándéka, és szív nélkül a legdrágább ajándék sem ér semmit – a cica most a fejét könnyeden a kezébe fektette, mint aki meg akarja vigasztalni – Ó, de a világot megváltoztatni kell-e egyáltalán? Minek erőlködni és próbálkozni? – kérdezte most hangosan – Hiszen nem az-e a szeretet, hogy úgy fogadom el a világot, ahogyan van? – csend honolt a szobában a költői kérdés után. Csak nézett maga elé, és simogatta a kis Pamacsot; egyfajta melankolikus érzés kerítette most hatalmába – Mit is beszélek… hiszen valahogy meg kell tanulnunk adni… – Rövid szünetet tartott, majd letette a macskát és újra a gyertyát nézte – Nincs itt senki. Ez a vallomás most szóljon a lángnak, a lángon keresztül meg annak a gyermeknek, aki valaha én voltam – mondta könnyeden – Talán felnőttem én is, és minden megváltozott körülöttem, talán már nem vagyok olyan jó, nem vagyok olyan türelmes, kedves, megértő, és nem tudom olyan ártatlansággal szemlélni a dolgokat, mint gyermekkoromban. De azért az a gyermek, aki álmodozva nézett ki az ablakon, az a gyermek talán még mindig itt van bennem valahol – közben a cica kiment a szobából – Mit tudhatnak erről az emberek? – újra könnybe lábadtak a szemei – De felnőni nem rossz dolog – folytatta – Csak a felnőtt tanulhat meg igazán adni, de ahhoz, hogy tisztán tudjon adni, ahhoz fel kell ébresztenie magában azt a gyermeki ártatlanságot is, mely az idők során kiveszett belőle. Talán ez az eljövetel… Ez a gyermek eljövetele. A gyermek megszületése mi bennünk. – rövid szünetet tartott – Talán ez az ünnep… amit várunk…
Kopogtattak.
- Ki az? – kérdezte.
Egy kedves barát lépett be az ajtón. Ő gyorsan elfújta a gyertyát és könnyes szemmel üdvözölte az érkezőt.
- Indulnunk kell! Nemsokára bezár a karácsonyi vásár! – mondta az érkezett.
Ő meg csak nézett maga elé.
- Indulnunk kell – mondta ő is lassan, és bizonytalanul felállt, de közben még a gyertyát nézte, ahogy a füst felszáll az eloltott láng helyéről – Igazad van! Felnőttünk… ideje, hogy menjünk – szemeit eltakarta, hogy barátja ne lássa a könnycseppeket, közben meg kabátot és sapkát húzott.
Pamacs a konyhába szaladt, ők leoltották a villanyt és együtt léptek ki a ház ajtaján…
/Gergó Dávid/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése