Adventi történetek

Adventi sorozatunk első történetének címe: "Hallom Uram, jössz!"

Este van, várunk. Valaki jön, egyedül, de nem üres kézzel. Többet hoz, mint bárki hozhatna, többeket vonz mint bárki vonzhatna. Most még csak mi vagyunk, egyedül. Várunk egy jövőt, remélünk egy napot, egy utat, melyen elindulhatunk, mely az életbe visz. Nem tudjuk mikor jön, de tudjuk, hogy miért. Értünk jön, minket akar. Teljes odaadásunkat, ráhagyatkozásunkat, életünket akarja. Érte mindent el kell hagynunk és Ő a mindent adja nekünk. Csodákat tesz majd, tanít, talán velünk is csodát tesz. Megszólít, megérinti lelkünket és meggyógyít. De vajon meghalljuk-e majd ha hív, látjuk-e majd ha köztünk jár, érezzük-e ha megérint? Akarjuk-e igazán Őt és készek vagyunk fogadni?

Talán nem is vagyok felkészülve, talán nem is vagyok hozzá elég jó, elég tiszta. Mit mondok majd neki, ha ideér hozzám, az én hajlékomba? Nem, nem vagyok rá méltó, de csak egy szóval mondaná... Ha csak egy szóval is szólna is hozzám, biztos megváltozna minden!

Jön, már hallom! Lépései egyre kopognak az utcák kövén. Még nem látom Őt, alakját, de biztos Ő az! Nem áll meg a kirakatok előtt, nem tér be a színházba sem, határozottan jön. Lépései elnyomják az autók zaját, a gyárak is halkabban zúgnak. A kórházakban fáradt arcok néznek ki az ablakon, ráncos kezek fogják meg a kilincseket: „Uram, te vagy az? Ó, messze vagy még, nem látlak jól!" A kartonviskók megremegnek az esti szélben, gyerekek húzzák magukra lyukas takaróikat: „Édesanyám, ki az, akitől elmúlik a hideg, a tél? Azt mondtad nemsokára eljön!" Megfáradt katonák törlik meg homlokukat a táborban és néznek az égre: „Mikor lesz már béke? Hozd el nekünk a háborúskodás végét!"

Gyertya gyúl az éjszakában, fénye erősebb az utcák fényénél, elnyomja a reklámok izzóit. Úgy látom a kórházban gyújtottak gyertyát, de milyen erős a fénye... Vagy talán a nyomortelep gyertyája ez? A frontvonalak gyúltak fel újra? Egy szál gyertya fénye, és milyen erős! Lehet, hogy Ő gyújtotta meg ezt a gyertyát, hogy lássa az utat, lásson minket. Vagy mi gyújtottuk, hogy meglássuk Őt? Biztos hogy jön! Figyelj, most nem aludhatunk el! Hallod lépteit? Én hallom Uram, jössz!

Adventi történetek - 2. rész

Adventi sorozatunk második történetének címe: "Adni akarok valamit"

Nem is tudom, mikor gondoltam rá utoljára. Kicsit szégyellem magam, hogy ennyi idő eltelt és én csak rohanok-szaladok a holnapba. Pedig tudom, hogy Ő sokat gondol rám. Minden nap eszébe jutok és elmosolyodik. Nem nevet ki, nem, Ő szeretetből mosolyog. Nap mint nap küld egy mosolyt, csak hát hogyan lehetne azt észrevenni, amikor itt nekem a munka, meg a család, meg a bajok... Jaj, annyi minden van és ha nem figyelek eléggé, ha nem összpontosítok, biztos becsúszik valami hiba. Nehéz mindent kézben tartani. Pedig ha többet gondolnék rá, ha azzal a mosollyal a lelkemben kelnék fel minden reggel, akkor biztos könnyebb lenne és biztos jobban is sikerülne minden. Vagyis csak vele sikerülhet igazán bármi is, azzal a meleg, szerető kedvességgel, ami tőle jön, onnan messziről, vagy épp oly közelről.

Ma eszembe jutott. Egy gyerek játszott a parkban, hóembert épített és rám nézett. Őt láttam a szemében. Nem tudtam foglalkozni a gondolattal, de egész nap eszembe jutott. Most este van és nem tudom elfelejteni, érzem: eljön. Most biztos el fog jönni. Olyan régóta várjuk már, igazából még nem is láttuk, de tudjuk, hogy jó, tudjuk, hogy szeret és minden nap, minden egyes nap gondol ránk. Az utcán, a parkban, a boltban, a munkában, a vasárnapi ebédeknél, de még a postahivatalban is érzem néha. Meg-meglátogat egy vidám tekintettel, egy jó szóval, egy segítő kéznyújtással, egy önzetlen adománnyal, bár Ő maga még nem jött el. Most mégis érzem, hogy közeledik.

De vajon mit mond majd ha meglát? És mit mondjak majd én neki? Biztos tudja, hogy bár Ő minden nap, én csak úgy elvétve gondoltam rá. Ő minden nap adott nekem valamit, én nem is tudom, mikor viszonoztam bármit is ebből. De talán még nem késő! Adni akarok valamit én is. Olyan akarok lenni, mint a jó fa, amely tavasszal virágot, nyáron hűs árnyékot, ősszel jó gyümölcsöt ad, télen pedig tüzemnél melegedhet.

Uram, gyere, már nagyon várlak! Este van és hideg, a városban sokan alszanak már, de én nem tudok lefeküdni, azt hiszem megvárlak! Az ablakból messze ellátni, hátha meglátom majd, ahogy az udvarra beérsz... Fény gyúlt az utcán, úgy látom gyertyát gyújtottak. Talán az utadat készítik. Gyorsan! Gyújtok egyet én is, hogy lásd merre kell jönni. Most már két gyertya világít.

Adventi történetek - 3. rész

Adventi sorozatunk harmadik történetének címe: "Három gyertya fénye"

Csendben ült a földön. Előtte virágok, gyertyák régi díszek voltak sorban kirakva. Szerényen, a szemét lesütve igazgatta a kincseit, várta, hogy valaki lehajol hozzá és érdeklődően kézbe vesz egyet-kettőt a kiállított darabok közül. De nem így történt. Az emberek siettek, ki-ki a maga ügyében rohant előre, talán nem is látták őt. Rongyos, szakadt ruhájában, küzdve a hideggel és az éhséggel ült ott egész nap. Csak ő és a ki tudja honnan beszerzett, hol talált áruja, amit egy tizenkét éves kislány össze tud szedni az utcán kirakott lomokból, az üzletek régen leselejtezett díszeiből. Senki nem akar már ilyen kacatokat hazavinni, ez talán már csak neki lehet érték. Megsárgult csipkék, kifakult művirágok, élet sosem volt bennük.

Szép lassan bealkonyodott és ő elindult valahova. Talán haza, talán egy mindig új hely felé, amit estére otthonnak lehet nevezni. Ahol csend van és nem fúj a szél, nem ugatnak a kutyák, nem bántanak rossz felnőttek és komisz utcagyerekek. Hideg volt és egyre sötétebb. Gondolataiban talán egy szebb jövőről, egy boldog gyermekkorról álmodott. Fényről, szeretetről, szülőkről, akik sosem hagyják el őt. Karácsonyról, amely nem csak színes, villogó kirakatokban múlik el.

Talán jön majd valaki, aki melegséget, reményt, hitet hoz neki is. Talán épp gyerekként jön el. Ártatlan, törékeny, védtelen gyermekként, de magában hozza mégis a világot, amely értelmet ad mindenki életének. Egy más világot, melyben nem rohannak el már mellette az emberek, kezéből a művirágot élővé varázsolják, arcára pedig mosolyt - olyan valamit, amit rég nem láthatott rajta senki.

Lehet, hogy erre gondolt, ahogy haladt a téli estében. Lehet, hogy ő is egy kis csodát várt, egy eljövetelt, egy megváltót, aki közelebb volt már, mint gondolta. Hirtelen fényre lett figyelmes. Két gyertya világított valahol erősen, tisztán, őszintén, melegen... Tekintete ebbe a fénybe merült, mint egyetlen menedékbe. Reménye és célja lett ez a fény, melybe kapaszkodott az éjszakában és nem akarta elengedni. Eszébe jutott, hogy nála is vannak gyertyák. Ócskák és régiek ugyan, de vannak. Meggyújtott hát egyet s így már három gyertya fénye járta be a szíveket.

Adventi sorozatunk negyedik történetének címe: "Nem fázunk többé"

Várakozunk. Egy megállóban állunk idősek és fiatalok. Az útra nézünk, messze, hátha feltűnik, hátha jön már. A várakozás lehet kellemes, lehet vágyakkal teli, de lehet elhúzódóan gyötrelmes is. Mikor jön már? Egy gyerek az anyja ölében alszik. Édesen, mély álomban öleli anyja nyakát, biztonságban, szeretetben van. Anyja arcát is béke, nyugalom varázsolja szépre. Tekintete a távolba néz. A padon idősek ülnek. Ujjaik türelmetlenül kopogtatnak a fán, de szemükben a remény fénye. Egymásra néznek: „Ne félj, jön mindjárt..." Mennyi várakozás lehet már a ráncok mögött? Az idő, a könyörtelen intéző mély barázdákat húzott az arcukra, ahogy a jó földműves tavasszal, vetés előtt megmunkálja a földet. De csak ráncok ezek, szívük elevenen dobog valahol a bő kabátok és a színes, kötött mellények melegében. Talán most kicsit gyorsabban is, mint általában, mert tudja, sokak szívével egy ritmust üt most a várakozásban.

Így állunk együtt. Az esti város ránehezedik a vállunkra. A hosszas ácsorgásban néhányan elindulnak, de mi maradunk. Tekintetünkkel biztatjuk egymást a kitartásra. Az út szélén egy lány ül, arcát felemeli a könyvből, amit addig olvasott: „Halljátok? Ez ő lesz." És valóban. Egyre többen vélik hallani. Az idősek felállnak a padról, a gyerek felemeli fejét anyja kebléről. Mindenki a sötétbe vesző macskaköveket nézi. Lépések kopognak rajta tisztán, érthetően. A szívek ritmusát kopogja. Akire mindenki várt, közeledik már. Egyszer csak fények gyúlnak, gyertyák. Az első a távolból világít, a második egy ablakból, a harmadik egy utca mélyéről.

Egyre inkább egy alak rajzolódik ki, ismerős alak. Határozottan, de nyugodtan jön felénk. A gyertyák meleg fényében már nem fázunk többé. Mosolyogva nézünk egymásra, szorítjuk egymás kezét: „Látod, nem volt hiábavaló!" A megállóban valaki egy negyedik gyertyát vesz elő, meggyújtja. Már biztosan látjuk, Ő az!

//Szatmári egyházmegye blog//