Pillangó

A szivárvány színei kifakultak,
Mind eltűnt, szürke maradt,
Eső után egy folt volt csak a felhők alatt.

S ha ránéztem, magamat láttam,
Ahogy bénán, bambulva álltam,
Akartam, de nem vitt tovább a lábam.

Ez a szürkeség nem halványult,
Lassan máshová is átnyúlt,
Az ember egy hét múlva szürke eget bámult.

Az idő múlt és tűntek el a színek,
Hallva kövültek meg az emberszívek,
Kopár lett minden, üresek a rímek.

Már csak nosztalgia volt a kék ég,
S a tűz, amely pirosan ég,
Feledésbe merült a szivárványszín rég.

A gyerekek nem tudták, mi az a sárga,
Vagy hogy milyen színű a spárga,
Sem azt, hogy barna a fa rücskös ága.

A fű pedig aranylóan hamvas zöld,
És fekete, fekete a frissen ásott föld,
Fehér a mező felett gomolygó reggeli köd.

A naplemente lilás sugarai nem léteztek,
Az emberek már minden szürkének éreztek,
De történt valami, amit nem képzeltek.

Felröppent az utolsó sokszínű csoda,
Egy pillangó lehetett, vagy micsoda,
Szárnyán volt az igazi színek otthona.

A levegő sikításoktól remegett,
Először minden ember rettegett,
De a sok szív lassan felmelegedett.

És kék lett a tenger, kék az ég,
Már tudták piros a tűz, ha ég,
Az emberek több színt akartak, még!

Már örökké tudják milyen a sárga,
S a szivárványt egyre több szín várja,
Nincs többé a szürkeség vad árnya.

És tudd egy pillangó sem mihaszna, emlékeztet,
Emlékeztet arra, mit mindenki elfeledett,
S amit a világ színes pora alá eltemetett.
(A MF)