A megsebzett bolygó

A kék bolygó már talán nem is kék?
Pedig milyen szép volt nem is oly rég.
Most szürkés, büdös, füstös.
Ezért egyedül az ember a bűnös!
Az ember mindent elpusztít,
Pedig a természet kér, üvölt, sikít;
˝Kérlek, kérlek ne tedd ezt velem,
Hisz a te életed az én létem!˝
De hiába, a jelszó még mindig áll,
S a kérő sóhaj a bolygótól hiába száll.
Legyőzi az ember a természetet,
S ennek öröme természetes?
Hol a szépség, a harmónia?
Az ép értelemnek erről kell szólnia?
Csak annyit végy, amennyire szükség van,
A telhetetlenség hasztalan.
Őseink, a természettől kértek,
Csak annyit, mit elégnek véltek.
Ma az ember azt mondja:˝Nem elég.˝
S még többet akar még, még még!
Mindegy milyen áron?
Nem baj, ha már madár sem ül az ágon?
Esőerdeink fogyatkoznak,
Vizeink már nem adakoznak.
Minden, amihez ember ér,
Fogyatkozik, elszennyesül és gyér!
Miért jó ez, s kinek?
A harácsolás minek?
Hol van a józan ész?
EMBER NEM FÉLSZ?
Egyszer csak rájössz, NEM LESZ, AHOL ÉLSZ!

A Föld menekül

A Föld menekül.
Elfutna messze, nem kínál
nyugalmas felületet az embernek, zsarnokának
és szolgájának -- sorstársának valójában, ki véle együtt
az állandóságot valósítaná meg; és helyette
dolgok és gondok örökös
szétszóródásában szórja magát szét
munkába és keservbe, álomba, fellegekbe.

Megkötni a homokot -- a sors megkötése.
Megkötni az álmokat -- az álmok kiteljesítése.
Életben maradni soká -- az éगिग érő fa felnövelésének lehetősége.

Az égigérő, amelyben
a megvalósult álmok rendje lakozik s véghetetlenül.
Emlékezni: lehajtani egy ágat
a föld felé, hogy rajta, élő hídon,
fölfuthasson a Kezdet: megszemlélni
mindent, mi egykoron a mélyéből indult
s most mégis és azértis
meghatóan és diadalmasan
leronthatatlan ott csillog fölül.

Devecseri Gáबो