Müller Péter ....Küszöbön áll a nap, ......

//kattints a képre//

Müller Péter .... Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan
is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a
gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s
annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, kedves olvasóm, fordítva
kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a
többi dolgoké, s még annak is elég az estéje.

Egyszer egy évben nem
lehet szeretni!
Az ember vagy szeret,
vagy nem szeret.
Egy évben csakis
egy alkalommal
- ez nem működik.
Ha az ember igazán szeret,
akkor az egész életén át tart,
vagy legalábbis nagyon hosszú ideig.

"Az igazi szeretet egy egész életet kér magának, nem lehet egy
pillanat alatt előidézni mondván: - ma eljött az a nagy nap, amikor
szeretni kell!

Ilyenkor sajnos gyorsan lelepleződik szeretet nélküli életünk, mert a
legtöbben elkezdenek kapkodni, pánikszerűen látszat-megoldásokkal
pótolni mindazt, ami egész évben elmaradt. Aki ritkán éli meg, az nem
tudja, hogy a szeretet egy bensőséges lelkiállapot. Egy mosolygó
pillantás, egy kézfogás, egy simogatás, egy csók, egy ölelés, pusztán
az, hogy csendben a másik mellett állunk, ezerszer több szeretetet
rejt magában, mint amikor 30 kiló ajándékot a kezébe nyomunk
valakinek. Óriási félreértés azt hinni, hogy tárgyak képesek
közvetíteni azt, amit az életnek kell közvetítenie.

Karácsonynak egy olyan ünnepnek kellene lennie, ahol semmilyen
tárgynak még látszódnia sem szabadna. A tárgyak nem a szeretethez
tartozó dolgok! Karácsony nem a tárgyak világáról szól, főleg nem a
kereskedelemről, az üzletről, a haszonról és arról a lelkifurdalásról,
hogy kinek mekkora, hány kilós értéket kell adnom. Persze mindebbe
belevegyül az az ügyetlenség, hogy a szeretetemet csak úgy tudom
kifejezni, ha a másiknak valamit a kezébe nyomok, aminek közel sem
biztos, hogy örül. Karácsonyi ajándéknak - ha az meglepetés -
valójában ritkán örülünk, mert az ember vagy többet vár, vagy nem
igazán találják el az ízlését, ha esetleg érzékeny a lelke, s
ajándékát az év során elszenvedett szeretetnélküliség kárpótlásának
érzi.

Karácsonykor eleve ráállunk arra, hogy ajándékot kell adni, mert ha
ezt elmulasztjuk, akkor megszégyenülünk, vagy ha túl keveset adunk,
akkor a másik megharagszik. Világ életemben mérhetetlenül ellene
voltam a tárgyaknak, mert mindig azt éreztem, hogy megmérgezik a
szeretetet, hiszen az érdekszférába vonják be azt a magasztos érzést,
ami kifejezhetetlen, ami Isteni.

Gyerekkori karácsonyaimnak mindig volt egy mese része, aminek nagyon
örültem, és volt az ajándék része, ami mindig egy kis csalódás volt
számomra. Valahogy mindig egy kicsit többet vártam, mint amit kaptam,
talán ott kezdett a lelkem elromlani a karácsonyfa alatt, amikor az
ajándékokat bontogattam. Ott lettem egy kis haszonleső, aki később
felnőtt, és még jobban eluralkodott benne ez az érzés. Ott a
karácsonyfa alatt fedeztem föl magamban először a haszonleső
tekintetet. Először volt egy gyönyörű mese, volt a Jézuska, volt a
csillagszóró, volt egy gyönyörű álomvilág, és egyszer csak ki kellett
bontani egy dobozt, és megnézni, milyen érték van benne. Olyan mintha
azt nézném egy házasságban, mennyi vagyona van az illetőnek, és milyen
házam és autóm lesz, ha elveszem. Tudom, hogy az emberek jó része ezt
is nézi, sőt ettől a Karácsonyt sem kíméljük meg.

Nagyon nagy családom van, öt unokám, s jó, hogy mind együtt vagyunk,
mert igazán ritkán jövünk össze. Az álmomat azonban soha nem tudtam
megvalósítani, pedig már 70 éves vagyok. Mindig arra vágytam, hogy
fogjuk meg egymás kezét, egyszerűen álljunk ki a hóesésbe, emeljük föl
az arcunkat, és hagyjuk, hogy a csodálatos puha hó ráhulljon a
fejünkre, és ott, ebben a csendes, csodálatos néma kézfogásban, az
égbolt alatt egy picit adjuk át magunkat valaminek, ami több mint mi
vagyunk - és nem áruházlánc, nem politika, nem bevásárlóközpont, hanem
Isten. Hát ez erről szólna.

Nem is tudom, hogyan jutott az emberek eszébe ez az ajándékozási
őrület. Ez egy mérhetetlen szegény pillanatnak a megismétlése - egy
istállóban nincs semmi egyéb, mint az állatok, és a szalmában ott
fekszik egy pucér gyerek. Vajon kinek jutott először eszébe, hogy
ennek csak akkor lehet örülni - azzal a feltétellel -, ha melléteszünk
egy halom élettelen tárgyat, vagyis "ajándékot". Mindig fájdalommal
tölt el, hogy a legbensőségesebb időszakot az év legzajosabb ünnepévé
tettük. Ráadásul sokszor még ebben a "zajban" is magányosak vagyunk,
mert nem találunk igazi társra. Hogyan is találhatnánk, amikor saját
magunkkal is rossz viszonyban élünk, amikor bennünk is tombol a
diszharmónia, a káosz, s ez árulkodó módon kivetül, amikor
kétségbeesett módon keressük párunkat, és az év e sötét időszakában az
elveszett fényt is.

Akinek a lelkében zűrzavar és zaj van, az nem tudja megélni a csendet.
Nincs rajta olyan gomb, amit megnyomhatna, hogy a káoszt egyszeriben
felváltsa a harmónia. Csendet teremteni önmagunkban és magunk körül,
az egy nagyon komoly - gyermekkorunktól kezdve egész életünkön át
tartó - munka eredménye, melyet nyugalom gyakorlatnak hívnak.

Hogyan is élhetnénk meg a csend csodálatos hatalmát, amikor
környezetünk, a tv, rádió, a telefonok, a család, a munkahely, az
utca, a társadalom, a történelem zűrzavarra nevel bennünket -
zaklatottságra, idegességre, rohanásra, kényszeres cselekvések
sorozatára, s mindezt egyre felpörgetettebb módon. Nem csoda, hogy a
mai ember viszolyog, sőt fél a csendtől, azt hiszi, az a halál.

A sokak által áhított fény egy nagyon gazdag szimbólum, minden esetben
az átlátottság jelképe, a teremtés, az eredet szimbóluma. Igazi fény
nem létezhet szeretet nélkül! Ezt pedig az embernek magának kell
megszülnie! Ez az a pillanat, amikor nekem belülről kell magamnak
világítanom. Ez a Karácsony értelme, szimbolikusan, kozmikusan a lélek
útján az ember elkezd belülről fényleni, nem elfogadó, hanem adó lesz,
megszüli a fényt. Életem során találkoztam már néhány igazi
fényemberrel, ők azok, akik nem szégyellik bevallani, hogy mérhetetlen
nagy küzdelmet folytatnak, hogy legyőzzék magukban a sötétséget
Müller Péter