A virágcsokor

(Böszörményi Jenõ elbeszélése)
Úgy történt az eset, hogy a nevezetes nap délutánjára három órára kellett a Mester utcai polgári
leányiskolában megjelennem. Siettem, hogy el ne késsem. Az elsõ és a második osztályosoknak van hittanórájuk.
Belépek a terembe: szokatlan, ünnepi csend. A katedra elõtt háromtagú küldöttség áll, a szónoklásra kijelöltnek
gyönyörû virágcsokor van a kezében. Az osztály feláll, zsoltárt énekelünk, imádkozunk. Csak ezután kezdõdhetik
meg az ünneplés. A küldöttség vezetõje ritka szónoki hévvel elmondja, hogy ebben az esztendõben még nem virradt
a magyar hazára ehhez fogható nap, mert ma van a kedves tiszteletes úr nevenapja. Majd határozott meggyõzõdés
hangján kijelenti, hogy kõszívû legyen az, akinek szemébõl nem hullanak ilyen rendkívüli alkalommal az öröm
könnyei. Aztán megemlékezik érdemeimrõl, amelyeket a történelem könyveibe jegyez fel a hálás utókor, amikor már
nem leszek az élõk sorába. Addig is az egész leánysereg nevében azt kívánja, hogy nagyon sokáig éljek. Végül azt
kívánta, hogy állandóan virágesõ hulljon életem göröngyös útjaira.
- Ezt a virágcsokrot pedig, – szólt végezetre – amelynek költségeihez csak a Kiss Juliska nem járult
hozzá, szeretettel nyújtom át az elsõ és a második osztály nevében.
Az ajándékot átvettem. Az elsõ felvonás befejezõdött. Következett a második, az én válaszom.
Természetesen állva hallgattak végig. A bevádolt Kiss Juliska azonban leült, ráborult a padjára és keservesen zokogott.
Mikor a válaszom elhangzott leültünk mindnyájan. Az órának a hátralevõ része volt a harmadik felvonás, amely
hangversenyszerûen folyt le. Akinek ugyanis halvány fogalma van az illemrõl az tudja, hogy ilyenkor holmi leckekérdezgetésrõl
szó sem lehet. Ez rút megsértése lenne a nagy napnak. Ehelyett azonban volt szép ének, szavalat,
karének, majd közkívánatra az üdvözlõ szónok még egyszer elmondta a köszöntõjét, amely újból mély hatást
gyakorolt.
Közben az történt, hogy programon kívül a középsõ padsor harmadik padjából felállott Kovács Micike és jelentette:
- Tiszteletes úr kérem, a Kiss Juliska sír!
Erre mindenki Kiss Juliska felé fordult. Ez a jelenet a bevádoltatás és a bevádolt felé fordulás még kétszer
megismétlõdött. Végre megszólalt a csengõ. Négy óra, induljunk hazafelé. A csokrom hazavitelére húszan jelentkeztek,
de csak tíz kapott rá engedélyt. Jó tanulásukat ezzel jutalmaztam.
A leánykák hazaszállingóztak, én pedig bementem a tanári szobába. Kis ideig voltam ott és kijõve látom, hogy Kiss
Juliska folyosón várakozik. Felém közeledik és szomorúan sírdogálja:
- Tessék megbocsájtani, hogy a csokorra nem adakoztam, de hiába kértem édesanyámat: azt mondotta,
hogy kenyérre sem telik, nemhogy csokorra. Tiszteletes úr kérem, mi olyan rettenetes szegények vagyunk, hogy
ma sem volt mit enni, pedig kistestvéreim vannak.
- Hát bizony, ez elég szomorú kedves kislányom, – válaszoltam – hanem most kérdezek magától valamit.
- Tessék.
- Azt kérdem, hogy szereti-e a habos csokoládét?
Nagy szemeket meresztett rám a szokatlan kérdésre, de azután megbátorodott és a habos csokoládé iránt
érzett szeretetérõl bizonyságot tett.
- Hát a tortákat kedveli-e? – faggattam tovább.
A válaszából meggyõzõdtem, hogy semmiféle tortával nem áll hadilábon. Így megnyugodva mondhattam:
- Megbocsátok, de csak egy feltétellel: ha elfogadja tõlem ezt a pár koronát, azután elmegy a
cukrászdába és ott a névnap tiszteletére meguzsonnázik. Én csak ahhoz ragaszkodom, hogy az uzsonna habos
csokoládéval kezdõdjön, és dobos tortával végzõdjön.
Kis Juliska sehogy sem akarta elfogadni. Mikor azonban kijelentettem, hogy akkor nem bocsátok meg, mégis
elfogadta. Elköszönt és boldogan elrohant.
Vidám lélekkel indultam hazafelé. Az utam az élelmiszerbolt mellett vitt. Benézek. No de ilyet! Kit látok ottan?
Nem mást, mint Kis Juliskát. Költi ám a rettenetes vagyont.
Anélkül, hogy észrevett volna, beléptem az üzletbe, és gyönyörködtem a Kiss Juliska vásárlásában. Olyan fölénnyel
rendelkezett, mintha az övé volna az egész bolt. Utolsó fillérig mindent elvásárolt. Egyszer csak megfordul és
rémülten látja, hogy mindent tudok.
- Szent Isten! A tiszteletes úr!
Ekkor megparancsoltam, hogy fizessen, és várjon künn az utcán. Valamit akarok mondani. Szívszorongva
várt künn, majd így mentegetõzött:
- Tessék megbocsájtani, hogy nem mentem a cukrászdába. A kistestvéreimre, meg édesanyámra gondoltam.
Szegények éheznek. Hát örömet akartam nekik szerezni. Hazaviszem ezt a kis csomagot. Ugyan ne tessék
haragudni rám!
- Dehogy haragszom! Inkább megdicsérem, hogy az édesanyjára és a kistestvéreire gondolt legelõször. Most
már ott lesz a maga virágja is a csokorban, sõt az lesz a legszebb és legértékesebb virág.
Amikorra hazaértem a tíz kisleány szerencsésen hazahozta az ajándékot. Ott volt az asztalomon. Néhány
napig éltek a virágok. Azután örök törvény szerint elhervadtak. De az a virág, amit a Kiss Juliska tûzött a csokorba:
ma is gyönyörûen illatozik. A szeretet az égi virág a földön, amely mennyei illatot áraszt maga körül. És amíg ez itt
pompázik: addig nincs okunk szomorúságra.
Ez a virágcsokor története.